Ez megint egy cikk amit a napokban olvastam. A számok nagyon megdöbbentőek.

A cím és a cikk az amerikai gyerekekről szól, de nincs kétségem, hogy a magyar gyerekek is hasonló eredményeket produkálnak.

Az, hogy ennek mi lesz ennek a hosszútávú eredménye, az komoly téma, amiről még fogok írni.

„Nem nagy meglepetés persze a címbeli kijelentés, de az, hogy heti összesítést nézve több, mint egy álló napot azzal töltenek az amerikai lurkók, hogy a képernyőt bámulják, ahelyett, hogy mondjuk a szomszéd macskáját abajgatnák a hátsó kertben, az mellbevágó. A Nielsen felméréséből kiderül, hogy a 2 és 5 év közötti korosztály átlagosan 32 órán át tévézik hetente, a 6-11 évesek pedig 28 órát, ami elég soknak tűnik első látásra.

A felmérést 2008 negyedik negyedévében végezték el, és nemcsak a tévéműsort, hanem a DVR-használatot (rögzített műsorok DVD-ről vagy TiVo-ról) és a vedeójáték-konzolokkal eltöltött időt is tartalmazza. A tévék egyre több gyerekműsort sugároznak, így valahol nem lehet csodálkozni azon, hogy a kis Peter nem odakint akar szupermeneset játszani, hanem megnézi a rajzfilmverziót. Egyes felmérések szerint azonban a tévé többet árt a gyermekeknek, mint használna: a tévéfüggő kölykök szellemi fejlődése lelassul, ráadásul már fiatalkorban nagyon sokan kóros elhízásnak indulnak.”

Kicsit ellentmondásosnak tűnik a fenti cím, hiszen általában nem erről ismerjük a bhaktákat.
Mostanában néhány bhakta elkezdett nem borotválkozni, szakállt növeszteni. Amikor megkérdeztem, hogy miért vállrángatás, ideges vihogás volt a válasz.
Aztán amikor mondtam, hogy ezt nem lehet, Srila Prabhupada nem szerette meglepődötten néztek rám.

Amúgy is nyűgös vagyok az új divatok bevezetésére, így kikerestem és lefordítottam Srila Prabhupada néhány egyértelmű utasítását erről, amit most megosztok veletek.

"Amikor Prabhupada először megérkezett 1967-ben San Franciscóba Mukunda dasnak szakálla volt. A szakáll nagyon vastag volt, de nem túl hosszú és Mukunda rendszeresen vágta. Nem sokkal a megérkezése után Prabhupada azt mondta neki „Úgy nézel ki mint egy szent”. Ez elégedetté tette Mukundát és nem gondolta, hogy le kellene borotválni a szakállát, vagy a haját. Később, mikor egyre több tanítvány borotválta le a haját, Mukunda elbizonytalanodott a dologban.

Egy nap odament Srila Prabhupadahoz. „Prabhupada”, mondta, „neked tetszik ez?” és a szakállára mutatott. Prabhupada végig simította a sima arcát és azt mondta, „ nekem ez tetszik”, és mosolygott. Mukunda megértette, hogy a szakáll nincs rendben és már másnap leborotválta.

 Satsvarupa das Goswami: Srila Prabhupada nektár"  

                     *   *   *

"Kivéve, ha nagyon szükséges, mindenkinek borotváltnak kell lennie a fejének és nem szabad megnövesztenie a haját. Ha abszolút szükséges, akkor úgy kell öltözni, mint egy amerikai úriember, rövid hajjal, de a hosszú haj az tilos. Ebből az következik, hogy akinek hosszú haja van az nem az én tanítványom, mert szembeszáll az elvvel. Kivéve, ha nagyon szükséges mindenkinek röviden kell tartania a haját és ha nagyon szükséges úgy öltözzön, mint egy amerikai úriember rövid hajjal.

Nem kell mindenkinek csatlakozni. Ezért nincsen kompromisszum. A tendencia a hippivé válás. Amikor az acaryak szakállal láthatóak az Caturmasya idején van, július és szeptember között. Ha szigorúan követünk az azt jelenti hogy nem csak szakállunk van. Hanem ott sok törvény és szabály van. Nem ehet változatos ételeket. Csak kitrit, ami a földre van öntve és onnan kell felnyalni. És sok más szabály van. És nem tartják meg a szakállukat folyamatosan.

Srila Prabhupada levele Dhistraketunak, New York 1976.07.17."

Itt egy friss hír a korábbi igen népszerű témáról.
Érdekes, hogy a hírportál mit emelt ki belőle (az elején vastag betűvel), mert szerintem az igazi csattanó a végén van (nagyobb betűvel).

„Nem bíznak munkahelyi vezetőikben az amerikai dolgozók - derült ki egy nemrég közzétett amerikai kutatásból. Sokan úgy vélik, hogy a főnökük nem őszinte, nem kifejezetten korrekt és nem is túl lojális, jelentős részük pedig azonnal kirúgná feljebbvalóját, ha megtehetné.
 
Az Adecco Group North America megbízásából készült felmérés eredményei szerint az amerikai dolgozók jelentős része nem tartja túl megbízható embernek a főnökét - legalábbis, ami a munkahelyi viszonyokat illeti -, és rövid úton megszabadulna tőle, ha lenne rá lehetősége.

A kutatás során megkérdezett munkavállalók 53 százaléka úgy vélte, hogy főnöke nem őszinte. További több mint 50 százalék szerint feljebbvalója nem kifejezetten fair, illetve türelmes a beosztottakkal, kétharmaduk pedig vezetője lojalitását is kétségbe vonta. Összességében, a kutatás adatai szerint a megkérdezettek 28 százaléka bocsátaná el a főnökét, ha megtehetné - számol be az ELTE TTK hírlevele.

Az erős kritika ellenére a válaszadók kétharmada nem kíván változtatni főnökével kialakult kapcsolatán, és csak mintegy tízből négy munkavállaló vállalná el a főnöke által betöltött pozíciót, ha azt fölkínálnák neki.”

Most olvastam a hírt, hogy elkészült Kowa új klipje. Rögtön megnézetm és most megmutatom nektek is.

Az „új templom épül” a kedvenc számom az utolsó albumáról. Mind zeneileg mind szövegében nagyon erős.

Valóban, a szívünkben kell épülnie a Templomnak…

Az egri önkormányzat vajúdásáról írtam korábban itt, és később itt, a tizenévesek korlátozásáról.

A téma önmagában érdekes, de a kommenteknél szintén kialakult egy párbeszéd. Én nem szóltam közbe, vártam, hogy hogyan alakul (esetleg egy lelkes bhakta is beszáll), de most itt megteszem.

Íme a párbeszéd:
"norbonc:
Hát ja.Ez is azt a tényt világítja meg,hogy nincs rend.
Egy jó nagy csúszdán van a társadalom és szélsebesen csúszik a mélybe....
Mostmár nem csak a felnőttek nagy része iszik,hanem a fiatalok, gyerekek is.Ez igazán szép.Hajrá!
G O U R A N G A
Mes:
Norboc az a helyzet, hogy ez már 14 évvel ezelőtt is így volt, amikor én voltam tini. Ciki vagy sem, de tény hogy nekem pl. a Népliget metroállomás aluljárójában lévő erősen harmadosztályú kocsma volt a törzshelyem.... Meg is látszik. :))))) Viccet félre téve szegény jó Anyámék próbáltak óvni, volt, hogy be is zártak, de csak megszöktem, mert akkor azt gondoltam, hogy nekem az jó. Itt se rendeletekkel, se szobafogsággal nem lehet visszatartani senkit. A gyereknek be kell látni, hogy az neki biza nem jó. Csak addig sajnos nagyon sok veszélynek van kitéve. :(
norbonc:
Mes.
Én is akkor voltam tini(most 34).
De-szerintem-ma súlyosabb a helyzet globálisan nézve.
Mes:
Nem tudom milyen most a helyzet, mert már pár éve nem nagyon mozgok az éjszakában, de azt biztosan tudom, hogy ha valaki menni akar, akkor azt nagyon nehéz lesz visszatartani akárhány éves is.
norbonc:
Én is csak nagyon ritkán megyek,de a környékünkön a bolt előtt szoktam látni,hogy simán piálnak 15 év körüli(alatti?) fiúk-lányok.
De persze igazad van.Ilyenek mindig voltak...csak ahogy halad előre ez a kor,egyre többen lesznek:("

Én a rendszerváltás előtt voltam tini, amikor voltak komoly szigorítások az állam részéről. Még a most javasoltnál is sokkal szigorúbb. Ma már elképzelhetetlenek. Az utolsó buszig (kb. 10 óra) minden koncertnek, diszkónak véget kellett érnie. Aki ezután az utcán voltak elvitték a rendőrök.

Ez tetszik?

Lehet, hogy nem. De utána lehet nézni mik voltak az akkori statisztikák. Mondom, hogy mi volt az én környezetemben. Szakközépbe jártam és 35 osztálytársam volt. 88-ban, amikor végeztünk és 18 évesek voltunk a fenti létszámból 6-7 fő dohányzott, rendszeresen alkoholt 1 fő fogyasztott, kábítószert senki(!).

Lehet vitatkozni erről sokáig, de az eredmények magukért beszélnek.

A fő baj az, hogy nem tiszták az elvek, főleg, ha ránk is vonatkoznak. Én nyugodtan bulizhatok, hangoskodhatok éjszaka, sőt felőlem 10 házzal arrébb is bárki, de a szomszédom meg ne próbálja.

De, figyú! Te is szomszédja vagy valakinek...

Itt a folytatása a múltkori témának: 

"Kérdés: Mondtad, Guru Maharaja, hogy ne tartsunk vissza semmit. És egyszer mondtad, hogy amikor mi azt gondoljuk, hogy mindent odaadtunk, akkor az csak két százalék. De akkor honnan lehet tudni? Néha érezzük, hogy visszatartunk valamit, mert félünk, hogy fáradtak leszünk, és nem tudunk japázni. Meddig menjünk el?

Srila Sivarama Maharaja: Igen, ez az intelligencia. Abban az időben, amivel rendelkezem, teljesen lefoglalva végzem a munkámat, és arra a szolgálatra koncentrálok. Ezért mondja Krisna, hogy naiva tasya kritenártho nákriteneha kascana (Bg. 3.18). Niyatam kuru karma tvam karma jyáyo hy akarmanah / saríra-yátrápi ca te na prasiddhyed akarmanah (Bg. 3.8). Ez az, amit az előbb akartam mondani. Aztán Krisna mondja, hogy sadrisam cestate svasyáh, (Bg. 3.33), hogy csináld a saját munkádat, ne pedig valaki másét! Ez azt jelenti, hogy nem kell aggódni valaki más munkája miatt, hanem csak csinálja az ember a sajátját, még ha nem is tökéletesen. Ez még így is jobb, mintha másét csinálnád.

Tehát csináld a te munkádat. Teljes erővel, lelkesedéssel csináld azt. Krisna egész vitája Arjunával a Bhagavad-gítában az, hogy meg akarja győzni, hogy dolgozzon Krisna elégedettségéért. Tehát dolgozni Krisna elégedettségéért. Amennyi időnk és energiánk csak van. Úgy, hogy hosszabb időre meg tudjuk ezt tartani. Főleg fiatalon még sok energia van. Negyvenöt-ötvenévesen már csökken az erő. Ez nekünk a meghódolás. És ha kicsit hallgatunk, fogjuk érezni, hogy mondja a Felsőlélek, hogy adjál többet, csinálj többet. De intelligenciával. Nem úgy, hogy ebben a két hétben csinálok többet, aztán meg két hétig alszom. Krisna mondja, hogy tudni kell a középutat. Yuktáhára-vihárasya / yukta-cestasya karmasu/ yukta-svapnávabodhasya (Bg. 6.17). Ez a yoga. Yogi az, aki nem eszik túl sokat vagy túl keveset, és nem alszik túl sokat vagy túl keveset. Tud szórakozni, de ugyanakkor tud dolgozni is. Nem túl sok az egyik irányba, és nem túl sok a másikba. Úgy, hogy egész életünkben fenn lehet tartani.

És mi a lényege az egész dolognak? Hogy ez legyen kedvező Krisnának. Ánukulyena krisnánu-silanam. Nem az, amiről én gondolom, hogy kedvező Krisnának, hanem ami tényleg kedvező Krisnának. Ha tudom ezt Krisnától, az Ő képviselőjétől, a bhaktáktól, akkor tudom, hogy mi kedvező Krisnának. Tehát a munkánkkal Krisnát kell elégedetté tennünk. Varnásramácáravatá purusena parah pumán/ visnur áradhyate (Visnu Purána 3.8.8) Visnur áradhyate. A munkán keresztül lehet imádni Visnut. Áradhyate.

A lelki világban nincs japázás, Mangala-árati vagy reggeli, esti program, Bhágavatam és Bhagavad-gíta lecke. Csak munka van, és mindenki szolgál. Ez a sadhana csak arra van, hogy meggyőződjünk arról, hogy mi szolgálunk. Ott nincsenek yogik valami barlangban, senki nem meditál, ott csak szolgálat van. Ezért kell megtanulnunk a szolgálat tudományát. Karmasu kausalam. Krisna mondja, hogy ez a munka művészete. A kausalam művészetet jelent. A munka nem sudráknak van, hanem művészeknek.

Megtanulni, hogy mi az igazi munka, és akkor az már a lelki világ. Ott nincsenek lusta emberek, olyanok, akiknek nincs kedvük dolgozni, vagy akiknek kibukott az elméjük. Csak olyanok vannak, akik huszonnégy órán át dolgoznak. Ezért mondta ezt Prabhupáda is. És mivel elfogadják ezt a meghódolást, olyan testük van, amivel lehet huszonnégy órát dolgozni. Nem kell enni, aludni, csak lehet szolgálni huszonnégy órát. Ezt fontos látni. Ha a munkánknak van etikája, abból tiszta odaadó szolgálat lesz, és az lesz majd a kulcsa a teljes idős szolgálatnak a lelki világban."

Nagyon nehéz kezdet után szuper kis csapat alakult ki a Gopálban. Először csak a túlélésért küzdöttünk, majd beindult a szendvics kiszállítás, könyvosztás, egy ashram és persze lelkes programok extrém kirtanokkal.

Már a Havanna Művházban is voltak Martens talpnyomok a plafonon, de a Gopálban még ennél is tovább mentünk. Ákos (később Acyuta das), a híres Horváth Charlie egyszem fia volt, így a (luxus) pincéjük televolt hangszerekkel. 1999 nyarán, amikor a Gopál megnyitásának 1 éves évfordulóját ünnepeltük rendhagyó kirtant csináltunk. Én gitároztam és énekeltem, bh. Jenő (később Jaya Hari das) dobolt, Acyuta basszusgitározott.

Gondolom sokaknak ismerősek a nevek. Igen, ebből lett a Mantra. Persze mindenki visszatért a normális hangszeréhez és szóltunk egy barátunknak, Fellegi Ádámnak, aki akkor a Newborn (ma BTS) dobosa volt, hogy szálljon be.

Így indult a Mantra története, amiről itt tudsz többet olvasni.

Megvettük az alsó üzlethelyiség bérleti jogát is és vidáman éltük az életünket, míg egy szép nap felkérést kaptam a Budapesti Templom vezetésére. Ez 2001 őszén volt.
Komoly kihívás volt, hisz a templom több szempontból se volt rózsás állapotban és egy hatalmas tervet, a „Lélek Palotáját” kellett volna felépíteni. Hamar munkához láttam és pár hónap múlva legalább a nem kevés tartozást sikerült ledolgozni.

A módszerem ugyanaz volt mint a Gopálban: szigorú lelki gyakorlat, kemény munka (szolgálat, ha úgy jobban tetszik), óvatos pénzügyek és mindezt jó hangulatban, a lelkes személyek felhatalmazásával, sok bizalommal és szeretettel.
Ennek hamar meglett az eredménye, de erről már írtam itt.

Ahogy templomvezető lettem Pestimréről visszaköltöztünk Hűvösvölgybe, és onnan próbáltam egybe tartani a Gopálos csapatot is, nem sok sikerrel. Az anyagi energia extra erővel támadott, aminek meglett az eredménye. Végül 2002-ben ők is a Templomhoz költöztek.

Hosszú keresgélés után, 2004-ben megtaláltuk és megvettük a jelenlegi csillaghegyi templomot. Most jött csak igazán jól az épületgépész végzetségem és a tervezői és művezetői tapasztalatom. Az épület birtokbavételétől számított alig több, mint fél évvel 2005 májusában át tudott költözni Sri Sri Dayal Nitai- Vijaya Gauranga és az összes bhakta.

Ekkor még csak az 1. ütem, kicsit több mint a fele volt kész az épületnek. A gyönyörű előtér minden tartozékával és káprázatos templomszoba világon egyedülálló ónix oltáraival 2006 Gaurapurnimájára lett kész. Nagy ünnepség volt, hatalmas sátorral az udvaron.

Ekkor kaptam ajándékba Srila Sivarama Maharajatól az azóta is imádott és mindig velem lévő Syam-sílát.

2007-ben tudtam meg, hogy a lelki tanítómesterem letért az odaadó szolgálat megfelelő útjáról, ezért kértem Srila Sivarama Maharajot, hogy fogadjon el tanítványának. Pár hónap múlva 1. és 2. avatást kaptam tőle.

Kapcsolatunk kezdete óta szerettünk volna gyermeket feleségemmel, de ahogy eddig is olvashattad, elég mozgalmas, költözésekkel teli volt az életünk, így mindig tolódott a kérdés.

Aztán, mikor már nagyon-nagyon vártuk, 2008 február 28-án megérkezett Szubál, aki azóta is bearanyozza az életünk. Róla nézhettek s olvashattok itt bőven.

Apámat 99-ben láttam utoljára, igen borzasztó állapotban. Édesanyám hosszú szenvedés után hagyta el a testét 2005-ben. Családomban nincs túl jó statisztika, anyai nagymamámon és néhány unokatestvéremen kívül mindenki meghalt.
Nemrég megtaláltuk egymást iwiw-en apám öccsével, aki szintén Szandrik Lászlónak hívnak, és szintén zenész. Persze csak hobbiból, egyedül, de ilyen jókat csinál:

Nemrég megváltozott a szolgálatom és több más fontos dolgot csinálok itt az Egyházban, de ezekről majd csak akkor írok, amikor már történelem lesz…

Ha valamit, vagy valakit kihagytam, kérem, hogy ne vegye zokon. Most ezek jutottak szembe, de fogok még írni magamról, ezt garantálom :).