"Aki haragszik, az más vétkéért önmagát bünteti."

George Bernard Shaw

"Tűrd el, ha kell, az igazságtalanságot, de igazságtalansággal ne viszonozd azt.

Sokkal keserűbb emléket hágy maga után azon igazságtalanság, melyet máson elkövettünk, mint amelyet másoktól szenvedünk, s a legfájdalmasabb, legtartósabb szemrehányás az, mit önkeblünkben olvasunk, mert azt sem későbbi bánatunk, sem jótéteink nem képesek egészen elnémítani."

Deák Ferenc

Ott ültek az erdő egyik békés részén.
-    Mester! Kérdezhetek valamit? – szólalt meg az ifjú
-    Mondjad, bátran.
-    Miért fáj, amikor elveszítünk valamit? – hangzott a kérdés
-    Mert erősen ragaszkodunk hozzá. Ha ez nem lenne, meg se éreznénk – mondta a bölcs.
-    Nem értem még mindig, hogy mi a kapcsolat. Elmagyaráznád?

-    Itt egy erős faág. Csukd be a szemed, fogd lágyan, és ha érzed, hogy mozdul, akkor engedd el – hangzott az instrukció.
A fiú így tett, és a bölcs könnyedén kivette a kezéből.
-    Éreztél fájdalmat? – kérdezte
-    Nem, egyáltalán nem.
-    Most csukd be a szemed, fogd jó erősen, mintha az életed múlna rajta – jött a második feladat.

Az ifjú megragadta a botot és szorította ahogy tudta.
A mestere odalépett és elkezdte csavarni, jobbra-balra húzni a husángot és ezzel együtt a fiút is. Mivel nem engedte el a sáros földön is megforgatta egy párszor.
Mikor megállt, megkérdezte:
-    Most mit éreztél?
-    Nagyon fájt és… nagyon megalázó volt – mondta őszintén a tanítvány
-    Most már érted a különbséget és az összefüggést?
-    Igen, Mester. Azt hiszem értem.

Két békés hatalom van: a jog és az illem.

Johann Wolfgang von Goethe

Mire olvassátok ezt, már megváltozott a FB profilomon a név. Nagy dolog, de még se az.

Amikor 7-8 éve regisztráltam a facebook-on, még a blogom hirdetésének egy lehetséges alternatívája volt az IWIW  :)  mellett. Egy-két rokonomat leszámítva minden ismerősöm Krisna-hívő, bhakta volt, nem is nagyon tudták (tudják) a születési nevemet.

Azóta sokat változott a világ, a FB nagyhatalom lett, szinte mindenki ezen keresztül tartja a kapcsolatot, én is. A régi barátok megmaradtak, de a munkám, és egyéb társadalmi okok miatt sokan már a „normál” nevemet ismerik, és nem tudnak mit kezdeni a másikkal.

Bízok benne, hogy e miatt senki se fog megsértődni, hisz van olyan bölcs, hogy tudja: ÉN igazából egyik név se vagyok… :)

A fenti cím négy kategóriát fed le, melyet (bevallom önkényesen) én állítottam fel. Lehetne több, vagy kevesebb, de itt most ennyi.

Ahogy a filmek elején szokták írni: „bármi hasonlóság valós személyekkel csupán a véletlen műve” :)

A hőbörgő

Van véleménye, de meg marad a mellett, hogy ezt csak szűk körben fejti ki. Néha  ha csak magában duzzog. Nem túl produktív, inkább csak saját maga és mások idegesítésére jó.

A lázadó

Ő már tovább megy, és több-kevesebb tudatosság jellemzi. Az elégedetlenségét már tettekben és szavakban is kifejezi. A motivációja legtöbbször nem tiszta, mint ahogy a céljai se, de az biztos, hogy nem tetszik neki a fennálló „rendszer”.

A forradalmár

Tudatosan küzd a „rendszer” megdöntésében, és ezért komoly áldozatokat is kész hozni. Már próbálja a célt is megfogalmazni, de ezek gyakran nem mutatnak túl messzire:  „döntsük meg a rendszert és kész”.  Sokszor a győzelemmel se tudnak mit kezdeni, mert nem volt pontos terv arra, hogy mi történjen utána.

A reformer

A legjobb esetben csak a hibák kijavítására törekszik. Szét tudja választani a bűnt a bűnöstől és hosszú távú tervei vannak egy lehető legkevesebb hibával működő hatékony és jó rendszer kiépítésére. Tudja, hogy a forradalom és a változás is csak egy fázis az igazi cél elérése érdekében.

Ha van kedved, vizsgáld, meg, hogy egyes esetekben te melyik kategóriába esel. Tanulságos lesz…

 4 éve írtam, most is igaz:

Tudod, igazából elfáradtam, nem akarlak meggyőzni semmiről. Ha az eddigi tetteim, életem nem elég, akkor mi többet tehetek?

Persze, tudom, a modern élet arról szól, hogy évről-évre, napról-napra, óráról-órára, percről-percre újra bizonyítani kell mindent, újra el kell adni magunkat.

De nem fárasztó ez egy kicsit? És célszerű?

Fontos, hogy az ember ne punyadjon bele a kényelmesbe és alkalmazkodni is kell a változásokhoz, de az egész élet nem lehet ez folyamatos igazodás, amiben mindig bizonyítani kell.

Az élet, ahogy mondják olyan, mint az iskola, ahol persze van dolgozat és felelés, de (szerencsére) nem csak az. Fontos dolog a számonkérés, vizsgáztatás, hogy tudjuk, hogy hol tartunk, de ennek tényleg csak ennyi az értelme. Mert a lényeg nem kapott jegy, hanem a valós tudás.

Sokszor azt látom, hogy a folyamatos bizalmatlanságunk miatt állandóan „vizsgáztatjuk” a környezetünket, pedig ha ezt velünk csinálják mi is utáljuk. Persze tudom, hogy sokszor átvertek, vagy csalódnunk kellett, de ez mindig nem ok arra, hogy így tegyünk.

Gondolkodás nélkül bízunk meg egy csomó dologban (pl. élelmiszerek), de az emberi kapcsolatainkat szeretjük lebegtetni. Ha nincs bizalom, tisztelet, hála mennyivel kényelmesebb az élet, nem? Ha mindenki gáz, akkor én egész jó vagyok, ugye? És milyen jó, amikor ezt velünk csinálják…

Sajnos nem sok ember van az életemben, akinek nem kell bizonygatnom semmit. Velük nagyon jó együtt lenni és együtt dolgozni, mert az energiánk nem megy el másra.

Nagyon hasznos egy gőzmozdonyon a síp, meg fontos a szép festés, de az igazi funkciója az előrehaladás és mások vontatása-tolása.

Nem nagyon gondolná az ember, hogy egy szétvert fejű bokszolótól, és magától Stallonétól hall valami jót, de íme, itt a mai tanítás:

„ Azok vagyunk, amit rendszeresen teszünk.

A kiválóság tehát nem tett, hanem szokás.”
                                                                                                                                      Arisztotelész

Még élt a dédnagymamám, mikor vegetáriánus lettem. Mivel ő még ilyen régi vágású volt, mindig meg akart etetni amikor hozzá mentem, így észlelte a változást.

Kislány kora óta templomba járó katolikus volt, még a kórusban is énekelt. Szinte ő volt az egyetlen vallásos a családban, de senkit nem próbált téríteni.

Az én érdeklődésemet/hitemet úgy tűnt nem fogadja osztatlan lelkesedéssel, ami egyébként nem volt meglepő a 90-es évek elején, de nem beszéltünk róla semmit.

Egyik alkalommal tejbegrízt csinált nekem. Elkezdtem kanalazni és az meg furcsán kezdett nyúlni. Megszagoltam, és a szaga is furcsa volt.

„Mi ez, Dédi? Ez nagyon furcsa…” kérdeztem.
„Raktam bele tojásfehérjét.” vallotta be elpirulva. „De csak azért, mert aggódok az egézségedért”

„Jó, akkor soha többet nem eszek nálad” álltam fel az asztaltól.
„Ne, kisunokám, ígérem, soha többet nem teszek ilyet!” kérlelt a dédnagymamám.

Leültünk és megbeszéltük az addig elhallgatott dolgot.

A következő alkalommal elvittem neki Isvara Krisna prabhu „Kereszténység és Krisna-tudat” című könyvét ami akkortájt jelent meg. Nem fűztem hozzá nagy reményt, de gondoltam megpróbálom.

Pár hét múlva, mikor megint nála jártam láttam, hogy elöl van a könyv és úgy tűnik olvasták is.
„Kiolvastam” szólalt meg a dédikém.
„Én úgy gondolom, hogy ti ugyanazt tanítjátok és gyakoroljátok, mint az én Jézusom mondott, csak ti még sokkal szigorúbbak vagytok. És ez jó.”

Teltek az évek és nem beszéltünk erről szinte semmit, de érezhetően jó volt a kapcsolatunk.

1997-ben mikor 94 évesen sokadszorra is kórházba került már látszódott, hogy nincs sok hátra neki itt a földön.
Feküdt az ágyban és már gyakorlatilag nem látott. Én dhotiban voltam.

Összeszedtem a bátorságomat és egy olyan kérdést tettem fel, amit még soha.
„Dédi, hívjak papot?”
Váratlanul megfogta a kezem és azt mondta:
„Nem, kisunokám. Nem kell nálad jobb pap.”