"Abban a percben, abban a másodpercben, amikor elkötelezed magad a szabadságnak, függetlenségnek és igazságnak, akár meg is ölhetik a tested, a lelked akkor is győzni fog."

Martin Luther King

Srila Bhaktivinoda Thákura

Boro sukher khabor gái
Dáláler Gítá—Az árus dala
(a Vaisnava-siddhánta-málából)

(1) Örömhírt hoztam! A Surabhi-kunja nevű helyen, Sri Navadvípában, megnyílt a Szent Név Piaca—Maga az Úr Nityánanda a Tulajdonos!

(2) Csodálatos dolgok történnek ezen a boldogsággal teli piacon! Sri Nityánanda Prabhu nagyban árulja a tiszta Szent Nevet. Az ár csekély: csupán a hit.

(3) Amikor látja: a bhakták alig várják, hogy megvehessék a Nevet, az Úr Nityánanda először alaposan felméri alkalmasságukat, aztán, a kiszabott áron, eladja nekik a Nevet.

(4) Drága barátaim! Ha valóban meg akarjátok venni a tiszta Szent Nevet, gyertek velem, mert hamarosan találkozom ezzel a Nityánanda Mahájanával.

(5) Így végre megszerezhetitek magatoknak a tiszta Szent Nevet. Persze én is leveszem a nekem járó jutalékot, s így mindhármunk vágya teljesül.

(6) Sri Nityánanda Prabhu annyira kegyes, hogy beéri a Szent Névbe vetett hittel, s cserébe a legfelsőbb rendű isteni boldogságot adja.

(7) Amikor Nitái látja, hogy Gaura nevét énekelve az ember szeméből kicsordul a könny, azonnal megad neki minden támogatást, sőt, minden isteni fenséget is.

(8) Az ilyen embernek valódi megvalósítást ad Sri Krisna tanításairól, melyeket a Bhagavad-gítá és a Srimad-Bhágavatam írnak le. Minden elképzelhető kegyet megad, s közben ügyet sem vet az ember származására, vagyonára, világi tudására vagy testi erejére.

(9) Most pedig, kedves barátaim, itt az ideje, hogy hátat fordítsatok máyá ravasz csapdáinak. Ha családosok vagytok, maradjatok otthon; ha lemondottak vagytok, éljetek az erdőben. Bármelyikről is legyen szó, semmi nem fog többé zavarni benneteket.

(10) Nem kell többé rettegnünk a Veszekedés szörnyű korszakától, mert a legkegyesebb Úr, Nityánanda, válogatás nélkül mindenkinek—még az emberiség legaljának is—osztja a Szent Nevet.

(11) Bhaktivinoda hangos szóval kiáltja, “AZ ÚR NITYÁNANDA LÓTUSZLÁBÁN KÍVÜL NINCS MÁS MENEDÉK!”

Itt olvashatod az előző részt.

Szóval nem adtuk fel. Ez gondolom nem meglepetés, hisz akkor nem lett volna a következő 10 év.

Írtam egy újabb levelet:

"Dear Srila Sivarama Maharaja,

Please accept my humble obeisances.
All glories to Srila Prabhupada.

Thank You for Your answer, I received, and I got fright. I did not want to make any problem, rather I am ready to stop the whole thing.
We started a music band what is an attempt to attract young people by hard
music in hungarian. There were all the opportunities, and there were a few person to whom I could not give any other service. The result also suprised us. There were some very positive article in the newspapers, and the leaders of the Warner Music (which is the 2nd biggest record distributor company in the word) liked that.
I repeat what I said, I was ready to stop anytime (for me this is the easiest way), but I can see much in it.
Now we try to concentrate to the Marathon, we would like to be the best out of the cells, and to fourfold the last year's result.

Please give Your blessings.

Your foolish servant:

Vijaya Gouranga dasa"

Erre egy rövid válasz érkezett:

"Dear Prabhu
Please accept my blessings. All glories to Srila Prabhupada.

Probably best thing i to discuss this all in person.

Your ever well wisher in the service of Srila Prabhupada
Sivarama Swami"

Ahogy megkaptam a levelet felhívtam a templomot. Ott mondták, hogy Sivarama Maharaja már elindult a repülőtérre, mert elutazik, nem is rövid időre.

Rövid gondolkozás után felkaptam egy kazettát és egy cd-t és ahogy voltam (könyvpakolás után, nadrágban, enyhén koszosan beugrottam az autóba és irány a reptér.

Szerencsére a pestimrei Gopáltól ez csak pár percre van, így pont időben értem oda. És nem csak ebben volt szerencsém. Kivételesen csak egy bhakta volt vele akit épp elküldött a jegyét intézni, így kettesben tudtunk beszélni, amire még talán sohasem volt alkalom.

Bártél volt, a nap szépen sütött, ami kellemes hangulatot adott. Szóban is csak ugyanazt mondtam, mint a levelekben, plusz ott volt a két hanghordozó. Mai napig nem tudom, hogy mi járhatott Maharaja fejében, de végül azt mondta:
„Hát nézd, jó, akkor próbáljátok. Nézzük mi lesz az eredmény.”

A többit tudjátok…

Pár napja felraktam a facebookra egy 3-4 éve készült öltönyös képet. Komoly komment-áradat lett belőle.

Annak idején írtam is, hogy olyan munkám van (volt) amihez ez kellett, de manapság már csak a fogason lóg.

Nem vagyok az a polgárpukkasztó típus, a megszokott és kényelmes öltözetemet nehezen váltom fel, de praktikusság miatt meg tudom tenni.

Emlékszem, amikor így, öltönyben látott meg lelki tanítómesterem, Sivarama Maharaja, akkor nagyon mosolygott rám, és többször is megjegyezte, hogy jól nézek ki.

Érdekes volt a facebook-os akcióval, hogy milyen érzelmeket tud kiváltani egy nem megszokott öltözet. Amikor 15 évig gyakorlatilag csak vaisnava ruhában láttak a bhakták, akkor nagyon megdöbbentek, ha nem az volt rajtam. Ha meg Pesterszébeten látogattam meg anyukámat dhótiban, akkor a helyiek nézetek nagyot.

Persze, tudom, hogy fontos a kinézet, főleg az első megítélésnél, de ha már ismersz valakit nem kéne ennyire sokat adni erre.

Lehet, hogy felszínesek vagyunk?

Olyan sokat jelent nekünk egy ruha, pozíció, vagy látható anyagi helyzet. És a személy?

Kedves lelki útkeresők! Próbáljatok egy kicsit mélyebbre nézni. Higgyétek el ott találjátok az igazi lényeget. 

Itt egy megfontolandó cikk a kis gyermekek nevelésével kapcsolatban:

"Egy szülőpár, aki kétéves gyerekének családi napközit keresett az interneten, hogy társaságigényének kielégítésére napi pár órát beadja, meglepődve mesélte, nehezen találtak olyan oldalt, ahol egyszerűen nyugodt, szabad játékot ígértek volna. Szinte mindenhol valamilyen „különórát”, fejlesztést ajánlottak: angolt, balettet, úszást. Más extra szolgáltatásokból is lehetett választani, mint például kérés esetén a gyermek születésnapjának megünneplése, és fotók is bemutatták, ahogy egy csemete ámulva figyeli az előtte álló tortát, tetején a tűzijáték lángcsóvájával. Ahol különórát nem is ígértek, ismeretek átadását, okosítását legalább igen.

Bár jó dolog a torta, a tűzijáték, az angol, talán még a balett is, mégis érthető volt, miért kelt ez rossz érzést egyes szülőkben, és miért csökkenti a bizalmukat azzal kapcsolatban, tudják-e a szolgáltatást kínálók, mire van szüksége egy kicsi gyereknek. Vagy, ha ők tudják is, de akkora az igény minderre a sok "extrára", hogy érdemes kínálni őket, gyakorlatilag nem lehet nem kínálni mindezt.

Gondoljunk bele, hogyan alakul, ha a legtöbb gyermeket tortával ünneplik, majd a kis Pisti is várja a szülinapján a mindenkinek kijáró köszöntést, de az ünneplés elmarad, mivel az ő szülei nem adták le a megrendelést. Vajon miért nem azzal ünnepeljük a gyerekeket, hogy aznap elénekeljük neki a kedvenc énekét köszöntésül, esetleg ő választja ki, mit játszunk délután?

Ez nem az intézményekről szól, hanem egy uralkodó szemléletről, aminek a mélyén szorongást találunk. Szorongást attól, hogy kevesek vagyunk, ha egyszerűen magunkat, a jelenlétünket, szeretetünket adjuk. Akkor hiányérzet keletkezik a gyermekben, hisszük mi, holott a hiány bennünk keletkezett. Persze, nem arról van itt szó, hogy ne szabadna ajándékozni, inkább az arányok eltalálásáról, arról, hogy mitől ünnep számunkra az ünnep.

A bizonytalan és bűntudatos szülőre igaz leginkább, hogy igyekszik elhalmozni a gyermeket mindenféle tárgyi jóval, mintha valamit ellensúlyozni akarna. A leggyakrabban válás után látjuk ezt a jelenséget, és ez nemcsak arról szól, hogy a szülők egymást próbálják túllicitálni, hanem arról is, hogy ellensúlyozni akarják, hogy nem tudták megadni a gyermeknek érzelmileg, amit szerettek volna. Egészen szélsőséges mértéket tud ez ölteni, vannak szülők, akik bűntudatuk, a gyermek iránti sajnálatuk enyhítésére folyamatosan etetik és ajándékozzák a gyermeket.

A különóra vitatott kérdés. Persze, szabad ide-oda vinni a gyereket, miért is ne, ha gyerekre van szabva, ha ő is élvezni. De olyan méreteket öltött a fejleszteni szándékozás, hogy erős az ember gyanúja, a szülő szemei előtt egy versenypálya bontakozik ki, ahol már az egyéves csemetét is jól kell pozícionálnia, hogy mikor ellövik a pisztolyt, sikeresen startoljon. Vagy talán már el is lőtték, mikor megszületett?

Mintha azt hinnénk, az élet arról szól, hogy egységnyi idő alatt minél több ismeretet juttassunk a gyermekbe. Csak nem kérdezünk tovább, hogy miért is? Hogy sikeres legyen? Sikeres nem lesz senki a kisgyermekkori különórától, attól lesz sikeres, ha az életkorában valóban szükséges impulzusokat megkapja, ha kap időt, türelmet az érésre, ha hagyják élni.

Aki valaha játszott egy fél órát egy kisgyerekkel, tudja, hogy számára különóra nélkül is minden perc tanulás, és ehhez semmilyen biztatásra nincs szüksége. Hiszen az egészséges gyerek folyamatosan próbálgat, tapasztal, kérdez, szívja magába a tudást, és legfőképp utánoz. Ha egyszerűen csak vele eszünk, vidáman próbálgatja az evőeszközök használatát, kér szalvétát, büszkén törli meg vele a száját.

De ha a teljes étkezés arról szól, instruáljuk, hogyan egyen egyre szebben és szebben, akkor kizökken ebből a természetes, örömteli tevékenységből, és az önálló akaratát kezdi gyakorolni, ami szintén fontos feladata a kisgyermekkornak, és mondja, hogy nem, csak azért sem. Ez nem jelenti, hogy sose szóljunk rá, ne legyenek elvárásaink, hanem azt, hogy ne ezek folyamatos adagolásáról szóljanak a mindennapok, hanem legyen időnk egyszerűen együtt lenni, örülni egymásnak.

Vajon miért nem hisszük el, hogy a gyerek fejlődik a velünk való együttlét, a hétköznapok normális megélése közben, a világgal való spontán ismerkedés közben? Mitől félünk, miről maradunk le, ha nem küldjük két-háromévesen különórákra? Mintha a befizetett pénztől már könnyebb lenne a lelkiismeretünk, hogy valamit tettünk érte.

A foglalkozásokkal, fejlesztésekkel onnantól kezdve van csak baj, ha elveszik az időt, lehetőséget a játéktól. Vekerdy Tamás előrelátóan „szabad játékot” mond, talán abból a tapasztalatból is kiindulva, hogy sok szülő játék alatt a fejlesztő játékot érti, ami legyünk őszinték: nem igazi játék. Valójában persze fejleszt minden játék, a szabad játék a leginkább, mert itt végtelen a lehetséges megoldások tárháza, és a gyermek nemcsak az intellektusát használja, hanem a kreativitását, az érzelmeit is.

Feldolgozza az őt ért élményeket azáltal, hogy immár az ő irányítása alatt jelennek meg a játékban, és talán azt is elfogadhatjuk, hogy intellektuálisan is megmozgatóbb élmény palotát varázsolni a cipős dobozokból, leselejtezett textíliákból, összetolt székekből, mint alkalmazkodni egy korlátozott számú megoldást kínáló játék kitalálójának logikájához, és eljutni a helyes megoldáshoz. Az igazi játék az, amit az ember az öröm kedvéért csinál.

Merjük elhinni: a legépítőbb gyerekkor az örömteli, szabad, ráérős gyerekkor, és merjük hinni, hogy többet ér a melegség, humor, elfogadás, mint a megrendelt ünnep és megszabott foglalkozás!"

Sok mindent elmeséltünk már a Mantráról, sőt filmet is csináltunk, de van egy, amit csak kevesen ismernek. Pedig elég fontos, hisz egy hajszálon múlt csak, hogy ne kezdjük el a zenekart.

Először egy kicsit ismerni kell a 90-es végének bhakta világát. Bár voltak olyan un. „érdeklődők” akik zenéltek, de az, hogy avatott, teljesidős bhakták nyugati hangszert fogjanak és kiálljanak színpadra, pláne nadrágban, nem Hare Krisnát játszva zúzzanak az elképzelhetetlen volt.

Bár a csapat többi része akár bele is vághatott volna csak úgy a zenélésbe az én személyem egyszerre komollyá tette a dolgot.

Már megvolt az első EP, az „Ébredj fel!” amikor úgy döntöttünk, hogy engedélyt/áldást kérünk a dologra és egy levelet írtam Sivarama Maharajanak, ami így szólt:

"Dear Maharaja!
Please accept my respectful obeisances!
All glories to Srila Prabhupada!
Maybe, You've been heard it, we made a rock band, called Mantra bh.Jenő, Ákos (they were recently accepted by You), Ádám and me.
As Ákos father is a very famous musician, he wants his son will be the same. That's why he helps us with instruments and a small studio, where we could record five tracks onto CD and casette.
Then we got a favourable account of this from the professional side.
We purpose to take aim at the youth and found a club.
I know, that playing rock music is a very dangerous thing, that's why I try to take care of the devotees and myself, too.
So I would like to ask you that do you agree with our effort and do you approve of it.
your servant:Vijaya Gouranga das"

Aztán jött a válasz:

"Dear Prabhu
Please accept my blessings. All glories to Srila Prabhupada.

This seems to me similar to the Gopal/Govinda saga. we have one band
playing with the festival tour. Nitai Prana's. So why could have the
members of the two gotten together. For what reason do we need to have two
bands in a small yatra and small country as Hungary. Double expense, double
manpower. It seems a real waste.

Your ever well wisher in the service of Srila Prabhupada
Sivarama Swami"

Na ez az a levél amit kevesen ismernek. Itt bizony könnyen bedobhattuk volna a törölközőt, hisz elég egyértelműen hangzik.

De nem ez történt. És hogy mi, azt a folytatásból fogjátok megtudni.