Gyerekkoromban még nem volt videó, sőt még színes tévé sem, így a diavetítő és az azon tekergetett mesék nagy élmények voltak. Az egyik ilyen a „Münchausen báró kalandjai” című volt.
Senkit se untatnék a nagyotmondó báró teljes történetével, de az egyik esete nagyon tanulságos volt. Azt állította, hogy beleesett lovastul a mocsárba és onnan saját hajánál fogva kiemelte magát.
Itt a kép arról, hogy szerinte hogy történt.
Gyerekként sokat gondolkodtam rajta miként sikerülhetett, majd később azon, hogy hol a hiba. Hisz az erő felfelé hat, miért ne emelkedhetne?
Akkor nézzük a fizikát. Ahhoz, hogy egy erő hatni tudjon, szükség van egy szilárd pontra, legyen az felül, vagy alul. Erre már Arkhimedesz is rájött, amikor azt a kijelentést tette, hogy „Adjatok egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot!”
Esetünkben ez hiányzik. Amikor tavaly a Csodák palotájában jártunk, láttam egy ötletes szerkezetet, ami a mesét szimulálja. Egy magasan elhelyezett csigán átforduló kötéllel fel lehet húzni magad, sőt több csiga közbeiktatásával egész könnyedén.
Miért tanulságos ez nekünk?
Mert bizony gyakran gyalogolunk bele a mocsárba. Akkor persze elkezdünk visítani és általában ki is húz minket valaki a szarból mocsárból.
De az élet célja nem az, hogy folyamatosan ki-be mászkáljunk és közben ordibáljunk, hanem az, hogy átkeljünk a lápon és ha lehet segítsünk másoknak is ebben.
Persze ehhez el kell fogadni egy nálunk magasabban lévő szilárd dolgot, személyt, hogy emelkedni (és főleg haladni) tudjunk. Fel kell ismerni a helyzetünket és a lehetséges segítőkét is. Ez a nehéz.
Főleg akkor, amikor épp nem vagyunk akkora bajban…
"Valaki azt mondja, hogy “szerintem”. De mi az értéke a véleményednek? Tökéletlen vagy. Ha egy gyerek azt mondja, hogy “szerintem”, annak mi az értéke?
Ezért mi nem mondjuk azt, hogy “szerintem”, “szerintünk”, hanem azt mondjuk, hogy “Krisna ezt mondja”, ennyi."
Sríla Prabhupáda
Keresgélés közben találtam egy-két 2010-es képet Szubálról.
Van közös apával a Goshala előtt, és egy sztárfotó is mindenkit elbűvölő mosollyal.
Lehet választani.
Ha van olyan szám ami igazán közel áll hozzám, akkor ez a dal az. Annak idején szerettem volna belőle klipet és már Dénes barátomat is félig sikerült rávennem. A „félig” kifejezés is túlzás, hisz csak 30 másodperc készült el belőle.
Ami itt látsz az csak néhány kép (szintén Dénestől) amiket nagyon szeretek.
A zenét nagyrészt én írtam, a szöveget Kowa. Ritka tőle, az ennyire mély érzelmes dal. Az egésznek van egy nagyon súlyos atmoszférája.
Az utolsó refrén előtti megállást érdemes nagyobb hangerőn, vagy fülesben meghallgatni. Döbbenetes.
Persze Jaya Hari zseniális keverése is kellett a komoly végeredményhez.
LEGYEN HÓFEHÉR
NEM LEHET
MINDIG SÖTÉT
NEM ESHET MINDIG
NEM FÚJHAT A SZÉL
NEM FAGYHAT MINDIG
A FÖLDRE A HÓ
NEM FÁJHAT MINDIG
A SZÍVNEK A SZÓ
NEM LEHET
MINDIG RIDEG
NEM LEHET NEHÉZ
MINDIG MINDENKINEK
NEM TÖRHET
MINDIG DARABOKRA
NEM TÉRHET
NYUGTALANUL NYUGALOMRA
NEM LEHET VAD
MINDIG KEGYETLEN ŐRÜLT
ÖNZŐ, HIDEG SZÍVŰ FÉM
AMI MINDENEN TÚLNŐ
NEM EGY ZSARNOK, EGY HAZUG
EGY DEKORATÍV BÁB
NEM LEHET MINDIG MINDEN
MINDIG HAZUGSÁG
NEM SÍRHAT MINDIG
EGY KOPOTT KERESZT FELETT
NEM JUTHAT MINDIG
A MÉRGEZETT SZELET
NEM HÚZHAT MINDIG AZ ÁG
BÁRMI IS LESZ
NEM LEHET MINDIG
A VÉG A VÉGZETED
NEM TÖRHET MINDIG
ÚJRA ÉS ÚJRA SZÉT
NEM VESZÍTHETI EL
MINDIG MINDENÉT
NEM MARADHAT MINDIG
REJTVE A SZEM ELŐL
EGYSZER FELKEL A NAP
KELET FELŐL
HA LEHET TISZTA
LEGYEN HÓFEHÉR
HA LEHET ZÖLD, MINT A FŰ
KÉK, MINT AZ ÉG
HA LEHET HAMVAS
FÉNYES, MINT A NAP
HA LEHET HŐS
NE CSAK MINDIG ÁLDOZAT
Teljesen véletlenül futottam bele ebbe a videóba.
Mind a látvány, mind a zene inkább megmosolyogtató, de annyira sok kategóriában illik az oldalhoz, így hogyha nem bánjátok, most ide teszem. Rock, gyerek, ninja, filozófia, minden…
Legfeljebb egy kicsit lazítunk :)
Ezt a tanulságos ősi storyt Srila Bhaktividyapurna Maharaja mondta el:
"Elmondok egy történetet (a nevekre sajnos nem emlékszem). Volt egyszer egy nagyon erényes hercegnő, aki egy napon eladósorba jutott. Mivel nagyon felkészült volt, tudta, hogy milyen fontos tulajdonságokkal kell egy férjnek rendelkeznie. Az apja, a király, így szólt hozzá: “Teszünk valami elrendezést, hogy megfelelő férjet találj magadnak”. A miniszterek azt javasolták, hogy indítsanak egy királyi körmenetet, s több királyságba is vigyék el a hercegnőt. “Így – mondták –, azon felül, hogy ellátogatunk a birodalmakba, s ápoljuk a jó kapcsolatokat, a hercegnő is megnézheti majd az ottani hercegeket. Így a saját környezetükben láthatja őket.” A király ezt jó ötletnek tartotta, úgyhogy a felvonulás útnak indult. 
Útközben egy őserdőn kellett keresztülmenniük. A hercegnőnek volt egy társalkodónője is. (A társalkodónő általában egy tapasztalt, idősebb személy, aki nagyon jól ért a viselkedéshez, s tanácsokkal látja el a hercegnőt, például, hogy egy adott helyzetben hogyan viselkedjen, stb. Ahogyan a királynak is van egy rája-guruja, a királynő és a hercegnő mellett is ott van egy személy, aki mindig megmondja nekik, hogy egy adott szituációban hogyan viselkedjenek, mit mondjanak, milyen ruhát viseljenek, stb. Ahogy korábban említettük, az elme mindig szereti tudni, hogy mit csináljon. A lényeg az, hogy hallás, vagyis sabda útján tehetünk szert megértésre.) Ahogy haladtak át az őserdőn, a királylány megpillantott egy fiatal fiút. “Ki lehet ez?” – kérdezte a társalkodónőjétől. A fiút látván (aki remeteként élt társaival az erdőben, s egy bráhmana ruházatát viselte) a társalkodónő így szólt: “Ó, ez egy nagyon képzett herceg, de a birodalom politikai eseményei úgy hozták, hogy a király elvesztette a trónját, s a fivére vette át a hatalmat. Most az erdőben kell bujdokolniuk.” A fiú nagyon felkeltette a lány érdeklődését, társalkodónője azonban tudatta vele, hogy jó tulajdonságai ellenére – hiába, hogy Bháratavarsa összes hercege között ő a legképzettebb – van egy kis gond vele: nagyon hamar meg fog halni. Átok ül rajta.
Folytatták az útjukat, több királyságba is eljutottak, s végül visszatértek a saját országukba. A király megkérdezte a hercegnőt: “Na, megtaláltad a megfelelő személyt?” “Igen.” – válaszolta a lány. A király tovább kérdezősködött, hogy melyik birodalomból való, milyen származású az illető. Tudta, hogy milyen nagy tudású, képzett lánya van, így hát nagyon izgatottan, büszkén várta, hogy vajon mi volt a választása. Tudta, hogy nagyon intelligensen, nagyon jól választott. A hercegnő közölte vele, hogy az erdőben látott fiú az illető. A miniszterek ekkor meghányták-vetették a dolgot, megvitatták a fiú személyiségét, s arra az eredményre jutottak, hogy az összes herceg közül valóban ő a legképzettebb személy. A király nagyon boldog volt, amikor a miniszterektől megtudta, hogy milyen képzett személyről van szó. De aztán valaki figyelmeztette őket az átokra, arra, hogy a fiú egy év múlva meg fog halni. A hercegnő azonban kijelentette: “Nem baj, már döntöttem, és ehhez tartom magam.” A király tiszteletben tartotta a döntést, s egy hatalmas királyi felvonulás keretében a király, a hadsereg, az összes miniszter, udvaronc és udvarhölgy, egyszóval az egész udvar elindult az erdőbe. Amikor odaértek a remetelakhoz, a herceg és apja (aki egy másik királyság trónfosztott uralkodója volt) fogadta őket. Megtörtént a leánykérés, kijelölték a megfelelő időpontot, majd megkötötték a házasságot. Amikor a lány apja távozni készült, nagy vagyont, szolgálólányokat és sok egyebet akart otthagyni a lányának. De a lány azt mondta: “Nem, nem. Vidd csak el ezt mind magaddal! A férjem remeteként él, ezért én is úgy fogok élni.” Megértve a lánya hangulatát, a király elfogadta ezt, s elment.
A lány nagyon boldogan szolgált, vezette a háztartást. Érdekes körülmény, hogy a fiú apja vak volt. Amikor a fivére átvette a hatalmat, elfogták és megvakították, majd az erdőbe száműzték a királyt. A lány nagyon szépen gondját viselte mindenkinek, viselkedésével nagyon elégedetté tette a királyt és a herceget. Reggelente gyakran elmentek virágot szedni a pujához, és különböző dolgokat gyűjtöttek a háztartáshoz. Gyümölcsöt és gyökereket szedtek, hogy legyen mit enni. Ez hozzá tartozott a teendőikhez. Három nappal azelőtt, hogy a hercegnek meg kellett halni, a hercegnő koplalni kezdett. Amikor kérdezték, hogy miért nem eszik, azt felelte: “Nem érzem jól magam, nem vagyok éhes.” Maga a herceg ugyanis nem tudott az átokról. (Nem tudom biztosan, hogy Nárada Muni is szerepel-e a történetben, s hogy ő adta-e a tudtukra, hogy mi fog történni.) Mindenesetre a lány tudott róla, a fiú pedig nem. Amikor elérkezett az utolsó nap, szokásukhoz híven aznap is kimentek az erdőbe virágot és gyümölcsöt szedni.
Ahogy mentek előre, egy idő után így szólt a fiú: “Egy kissé elfáradtam, lepihenek egy kicsit.” Miután lefeküdt, megjelent egy alak egy hatalmas, fekete bivalyon. Sötét, erős, tagbaszakadt személy volt, nagy bajusszal, s egy hurokra kötött kötelet tartott a kezében. Közelebb jött. A lány nagyon tisztelettudóan viselkedett vele. “Te ki vagy, s mi szél hozott erre?” – kérdezte tőle. “Yamarája vagyok – válaszolta a jövevény –, s azért jöttem, hogy elvigyem a férjedet.” “Ilyenkor nem a yamaduták szoktak jönni?” – kérdezte a lány. Yamarája így szólt: “De igen, de mivel a férjed olyan jámbor, személyesen jöttem el érte. Ne bánkódj, az idő múlását úgysem lehet megállítani. Eljött az ideje, hogy meghaljon, így hát el kell vinnem.” Rárakta a hurkot a finom fizikai testére, s kihúzta a testéből. Aztán elvágtatott a bivalyán. A lány pedig elindult Yamarája és a bivaly után. Yamarája egy kis idő múlva észrevette, hogy a lány még mindig békésen sétál mögöttük. Így szólt: “Na jó. Ez egy nagyon képzett fiú, s te is nagyon képzett vagy, különben nem láthatnál. …Amúgy hova igyekszel?” “Csak a férjemet követem – mondta a lány –, ugye, a feleség követi a férjét. Nincs ebben semmi rendkívüli. …Csak követem a férjem.” Yamarája megfordult, s továbbment.
Egy idő után, mivel a lány még mindig ment utánuk, megállt, s azt mondta: “Miért nem fordulsz vissza? A férjed meghalt, menj haza és végezd el a temetési szertartást!” “Nem, az nem az én férjem – válaszolta a lány –, az én férjem nálad van. Vele tartok, mi van ebben kivetnivaló? Ez tökéletes összhangban van a vallásos elvekkel.” Yamarája ekkor így szólt: “Jól van, adok neked három áldást, s aztán eredj. De a férjed életét nem kérheted vissza!” “Rendben van.” – válaszolta a lány. Az első kívánsága az volt, hogy a király, vagyis a férje apja nyerje vissza a szeme világát. Második áldásként azt kérte, kapják vissza a királyságot. A harmadik pedig az volt, hogy száz fiat szüljön. “Rendben van.” – mondta Yamarája, majd megfordult, és elment. De a lány tovább követte. Yamarája megállt. “Most meg mi lelt? Megadtam neked az áldásokat, miért követsz még mindig?” “Csak egy apró dolog maradt. Tökéletes hitem van abban, hogy ezek az áldások mind be fognak teljesülni. De egy erényes nőnek hogyan lehetne száz fia a férje nélkül?” “Na jó – szólalt meg Yamarája –, rendben van, rendben van. Menj csak haza, aztán majd minden megoldódik.” A lány visszament a férjéhez, aki felébredt álmából, s hazatértek. Látták, hogy a király visszanyerte a látását, ugyanakkor megérkeztek a királyság elöljárói, s elmondták, hogy a démonikus királyt megölték, és a polgárok, a miniszterek mind azt akarják, hogy térjen vissza a király.
Ez tehát az erényesség ereje."
Ezek az ügyeskedések jöhetnek egy pár éves kölöktől elkezdve a legnagyobb hatalom gyakorlóitól a lényeg ugyanaz: valahogy ugorjuk át a valóságot, a tradíciót, és magamat, vagy az ötletemet hozom előtérbe.
A különbség csak annyi, hogy a kicsik ezt még bájos őszinteséggel teszik:
„Ez nem jó nekem!”= ezt most aktuálisan nem akarja
„Ez fáj nekem”= ezt most aktuálisan nem akarja
„ Ez büdös” = ezt most aktuálisan nem akarja
A „nagyok” mindezt nagyban csinálják.
Én például még a szocialista időkben nőttem fel, pont katona voltam a rendszerváltáskor. Hihetetlen volt nézni, hogy ugyanarról az eseményről (pl.: 56) milyen más lett a vélemény. Az ellenforradalmárokból lettek a hősök, a hősi halottakból meg kiderült, hogy ők a bűnösök.
Pedig az igazság középen van. Volt például egy kollegám, aki gyerekként élte meg, hogy elvitték az apját, mert a tsz-ben ő volt az egyik pártitkár. Semmi rosszat nem csinált. Ez az ismerősöm könnyes szemmel mondta, hogy perceken múlott az apja élete, mert időben jöttek az oroszok.
Mondta, hogy ő soha nem fogja ünnepelni azokat a napokat. Érthető.
És persze azok is érthetőek, akik az előző rezsim túlkapásai ellen lázadtak.
Ráadásul a vicc az, hogy ugyanazok a szereplők játszák mind a két darabot. Egy időben.
Pedig olyan egyszerű lenne őszintén, csak a valóságot leírni. De az emberek nem szeretik a pepita (nem szürke!) dolgokat. Jó, vagy rossz. Szeretem, vagy utálom. Fekete, vagy fehér.
Így manipulálják az embereket, és az emberek saját magukat. Mert mindenki saját magával is eljátsza ugyanezt. Én jó vagyok, én szeretem ezt, ez fehér. Látni a kis fekete foltjainkat, hibáinkat, gyengeségeinket, a vesztes oldalon állni nem kellemes.
De azért mert valamiről elhiteted, hogy fehér, vagy fehérre fested még nem lesz az…