Itt egy érdekes történet Satsvarupa Maharaja: Prabhupada-nektár című könyvéből:

Prabhupada elmesélte, hogy amikor a lelki tanítómestere Burmába ment, hogy megnyisson egy Krisna-tudatú központot, nagyon finom ghíben sült purit készített. Erre a ház összes lakója előjött, és az orrát befogva panaszkodott:
- Mit főzöl? Mi ez az undorító szag?

Volt egy kedvenc étele az ottaniaknak, a nakil. Minden porta előtt volt egy nagy, letakart hordó, és ha valamilyen állat elpusztult a közelben – kutya, macska, patkány, bármi – beletették ebbe a hordóba. Két-három éven belül a tetemek elrothadtak, folyékony anyag lett belőlük. Ezt a folyadékot aztán leszűrték, üvegekbe zárták, és ünnepekkor ezzel ízesítették az ételt. Amikor valaki kinyitott egy ilyen edényt, az egész környéket napokra undorító bűz árasztotta el. De hiába, ők ezt szerették, nem a ghí édes illatát.

- Látjátok, hogy működik a természet? – mondta Prabhupada. Nyakon csípi és megbünteti őket. Nem engedi, hogy finom ételeket ehessenek. A természet azt parancsolja: „Csupa utálatos dolgot kell ennetek, akár a disznóknak!” Ezek az emberek nem ehetnek ízletes ételeket, mit a raszagula vagy a szandes. Az ürüléket jobban kedvelik.

Az igazi csattanó az, hogy ez nem csak Burmában van így, hanem Budapesten is. A Govinda Éttermünk egy belvárosi bérház aljában van és a lakók állandóan panaszkodtak a ghí szagára, be akarták záratni miatta.

Bezzeg a napokig fövő pacalnak guszta illata van. És a többiről ne is beszéljünk.

Néha furcsa, szokatlan helyről jönnek bölcsességek. Ez egy tizensok évvel ezelőtti abszolút csak szórakoztatásról szóló filmben hangzott el:

Egyszer egy kiscsibe egyedül maradt. Elkezdett kiabálni:"éhes vagyok, fázok!".

Arra sétált egy tehén és megállt fölötte. "Éhes vagyok, fázok!" kiabálta a kiscsibe. A tehén platty, lekakálta és elsétált. A kiscsibét betakarta a meleg trágya. "Éhes vagyok!" kiabálta a kiscsibe.

Arra ment a farkas, megállt a kiscsibe előtt. "Éhes vagyok" kiabált ismét a kicsi. A farkas kiemelte a meleg trágyából, letakarította szépen, alaposan és hamm, bekapta.

Mi ebből a tanulság? Nem biztos, hogy aki leszar az rosszat akar, és nem biztos aki kivakar a szarból az jót.

Kimondta ezt és milyen filmben?

u.i. Azért  a tanulság se utolsó…

Az alábbi cikket találtam a sokakat érdeklő férfi-nő kapcsolatok, házasságok vizsgálatáról.

Én is elgondolkodtam, hogy miért olyan érdekes téma ez?

Talán azért, mert a társadalomnak az egyén után(?) a legfontosabb egysége a család. Az önmegvalósítással törekszünk az egyéni változásra, de a normális családra is szükség van, hogy jól menjenek a dolgok.

„Magyarországon egyre kevesebben élnek házasságban, de akik erre vállalkoznak nagyobbrészt elégedettek is családi állapotukkal. Közel háromnegyed részük (73 százalékuk) harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak ítéli férjével, feleségével való kapcsolatát. Ugyanakkor viszonylag sokaknál, 19 százaléknál már gyülekeznek a viharfelhők, hullámzó érzelmekről számoltak be, felemásnak értékelik házasságukat.

Még nagyobb gondokról számolt be a frigyben élők 8 százaléka, náluk a konfliktusok dominánsak. A néhány esztendeje egybekelők valamint a legalább három évtizede házasságban élők kapcsolata kifejezetten jó. Erre utalnak a húszas éveikben járók és a 60 év felettiek válaszai, ők ugyanis az átlagosnál jóval kedvezőbben értékelik házasságukat - nagyjából 85 százalékuk boldogságban él együtt párjával.

A harmincas-negyvenes korosztályok küszködnek leginkább együttélési problémákkal: "csak" 67 százalékuk tartja frigyüket harmonikus viszonynak, 22 százalékuk a vonzások és taszítások változatosságában tölti a mindennapokat, míg 11 százalékuknál a folyamatos viszályok nehezítik az életüket. A magánélet rendezettsége nem csak az életkorral, hanem a társadalmi pozícióval, az anyagi helyzettel is összefügg. A magasabb státuszban, a jómódban élők házassága nyugalmasabb, mint a nehezebb helyzetben lévőké.

Az élettársakként együtt élők többsége is kiegyensúlyozottnak minősíti párkapcsolatát, de arányuk kisebb annál, mint a házasoknál tapasztaltunk - 62 százalék. Viszonylag nagy hányaduk, egynegyedük számolt be arról, hogy pozitív és negatív időszakok váltakozása jellemzi közös életüket. Az élettársi kapcsolatban élők 13 százaléka szerint mindennapjaikat a békétlenség határozza meg. A házassági papír nélkül együtt élő párok kapcsolata akkor harmonikusabb az átlagosnál, ha kiskorú gyermeket nevelnek.

A kapcsolatok magas érzelmi szintjének fenntartása, a különböző érdekek összehangolása, a célok megvalósításakor felmerülő akadályok elhárítása folyamatos feladatot szab a házaspároknak, élettársaknak. Akik e tekintetben sikeresek, lényegében közösen éltetik kapcsolatukat: A harmonikus viszonyban élők 85 százaléka úgy ítéli meg, hogy társával azonos mértékben járul hozzá a családi idillhez. A felemás, néha békés, máskor vitás viszonyokban is közös törekvés a kiegyensúlyozottabb élet megteremtése - 72 százalékuk együtt próbálkozik ezzel.

A konfliktusos helyzetben lévők válaszaiból kirajzolódik az aszimmetrikus kapcsolat, a féloldalas összetartozás: 36 százalékuk egyértelművé tette, hogy párjánál többet tesz a békés, rendezett hétköznapokért. Ezt a véleménycsoportot szinte kizárólag nők alkotják. Lényegében csak férfiak tartoznak viszont abba a 22 százalékba, akik szerint nem ők, hanem feleségük, élettársnőjük jelenti a harmonikusabb együttélésük zálogát. A vitákkal terhelt kapcsolatok szomorú jövőjét vetíti előre, hogy csak bő négytizedük (42 százalékuk) tapasztalja magánál és párjánál is a jobbító szándékot - derül ki a felmérésből.”

Minden egyháznak, vallásnak gondot okoz, hogy hogyan viszonyuljon az aktuális dolgok, ez esetben a pop-rock zenéhez.

Ezt az érdekes hírt tegnap találtam.

„Könnyűzenei toplistát tett közzé a Vatikán lapjaként működő L'Osservatore Romano. A legjobb pop-rock albumokat felsorakoztató top tízes listán szerepel Michael Jackson 1982-es Thriller albuma, a Pink Floyd együttes The Dark Side of the Moon korongja, és a Beatles 1966-ban megjelent Revolver című lemeze.

A vatikáni napilap két szerzője, Giuseppe Fiorentino és Gaetano Vallini szerint a "jó zenéhez vezető út" olyan lemezekhez vezet el, mint Paul Simon 1986-os Graceland vagy Carlos Santana Supernatural (2005) című lemezének dallamai.
Ajánlásuk szerint a lakatlan szigetre indulók túlélőcsomagjában mindenképpen ott kell lapulnia David Crosby If I Could Only Remember My Name (1971) című korongjának, a Fleetwood Mac együttes Rumors (1977) albumának, Donald Fagen Nightfly (1982) lemezének, az ír U2 rock együttes Achtung Baby-jének (1991) és az Oasis What's The Story Morning Glory (1995) című albumának is.

Íme a vatikáni Top10:
1. Beatles: Revolver (1966)
2. David Crosby: If I could only remember my name (1971)
3. Pink Floyd: The dark side of the moon (1973)
4. Fleetwood Mac: Rumours (1977)
5. Donald Fagen: The nightfly (1982)
6. Michael Jackson: Thriller (1982)
7. Paul Simon: Graceland (1986)
8. U2: Achtung baby (1991)
9. Oasis: (What's the story) Morning glory? (1995)
10. Santana: Supernatural (1999)"

Vajon milyen alapon döntöttek az papok/újságírók?

Mert vannak kifejezetten keresztény zenekarok, mint például nem rég Magyarországon járt As I Lay Dying. Mondjuk az ő zenéjük nem annyira kellemes hallgatnivaló úgy látszik a pap bácsiknak, mint mondjuk a Beatles, vagy a U2.

A vallásos metálról egyébként majd még fogok írni.

Tegnap megtapasztalhattam gyakorlatban, hogy mire jó az edzés.

Persze nem az történt, hogy megtámadtak vagy tízen és mindenkit levertem. Erre még várni kell. Ennél sokkal prózaibb volt az eset. De ez majd a végén.

Ez első edzés óta próbálja belénk verni (néha szó szerint) Kisora, hogy ha elvesztenénk az egyensúlyt, megbotlunk, megcsúszunk (és még egy csomó más alkalommal) egyből „süllyed a csípő”, azaz függőlegesen lefelé kell vinni a súlypontunkat (a hátsó felünket). Ez így furin hangzik és megszokni is nehéz, de egy pár hónapos totyogó gyerek tudja. Ők azért nem esnek nagyot, mert ezt csinálják automatikusan. Magyarán seggre tottyannak.

Na ezt nekünk újra kellett tanulni. Visszatérve a történetre. Hajnalban a templomba érkezve szálltam ki az autóból és a sötétben nem láttam, hogy tükörjég van a lábam alatt. A most zajló téli olimpián megirigyelhették volna azt a piruttet amit bemutattam. Saját meglepetésemre is karcolás nélkül megúsztam, mert úgy látszik ösztönösen alkalmaztam a tanultakat és leguggoltam. olyan jól sikerült, hogy a másik oldalon kiszálló Lilasuka prabhu észre sem vette.

Persze ez nem hangzik nagy dolognak, de ha utánanézel, hogy a napokban hányan törték össze magukat ilyen esetekből akkor rájössz, hogy nem semmi.

Szóval, kéz- és lábtörés ellen is jó: a BHIMA Dojó! (még rímel is!)

Az ingyenesen közzétett koncertlemezünkhöz megint Dénes készített borítót. A fotókat is ő követte el.

Akkor épp a Tankcsapda turné vendége volt a Mantra, a hangfelvételek is ott készültek. Ilyenkor nagy színpad van, jó fény és nem utolsósorban sok ember.

Dénes sokszor a semmiből is csodát tud csinálni, de így könnyebb volt. A letölthetőség miatt nem csináltunk hatalmas bookletet, de így is nagyon hangulatos lett a vörös/fekete színeivel.

Érdekes, hogy ezt a borítót kinyomtatva én nem is láttam.

Van valaki aki ezt megtette? Küldj képet!

Volt egy levélváltásom egy korábbi bejegyzés nyomán.

Mivel kommentnek szánta az író és engedélyt adott rá, itt publikálom. Szerintem tanulságos.

„Haribol Vijaya,
Minden tiszteletem a tiéd, és őszintén bízom benne, hogy barátomként tudhatlak. Erre a bejegyzésedre szeretnék első ízben reagálni, mert érzékenyen érintett a megközelítésed, miszerint ez egy amolyan “tipikus magyar” dolog. Tudom, hogy ez az oldal a lelki életről szól, még akkor is, amikor „evilági” témákat hozol fel. Ennek ellenére szeretném megosztani a véleményem, miszerint rendkívül fontosnak (ugyanakkor a vallásnál „alacsonyabb rendűnek”) tartom a hazánk szeretetét, és az egészséges nemzettudatunk ápolását. Véleményem szerint ez legalább annyira meghatározó építőköve egy jól működő társadalomnak (a Föld bolygón legalábbis), mint a család, a nemi szerepek, társadalmi osztályok stb. Egy ilyen világban, amiben élünk, nem élhetünk a szó legnemesebb értelmében, kristálytisztán lelki életet (legfeljebb a templomban), mert el kell fogadnunk a közeget is, amiben a vallás elveit alkalmazzuk, kisebb-nagyobb sikerrel. Ha én most „tipikus magyar” lennék, azt mondanám, hogy tipikus magyar dolog elhitetni magunkkal, hogy tipikus magyar dolog a negatív hozzáállás, és a kisebbrendűségi érzés. Én hiszek abban, hogy ez nem így van. Nem vagyunk lúzerek, se bunkók, se öngyilkosjelöltek. Inkább azt gondolom, hogy egy különleges helyen élünk, különös történelmi, politikai és vallási közegben. Akik pedig az országot irányítják, csak szimplán nem szeretik se ezt a földet, se a magyar embert, és meg is lett ennek a hatása. Egyébként egyik példád sem magyar, úgy látszik, máshol is vannak ilyen emberek :)
Védikus tanulmányaim során én egyébként nem találkoztam a hazaszeretet fontosságával, lehetséges, hogy ez nem védikus elv, mert a hamis egót táplálja. Csak annyit tudok, hogy Srila Prabhupada is foglalkozott India függetlenségével ifjú korában. A szentírásokban a harcok inkább a vallásos elvekért, a család iránti hűségért zajlanak, legalábbis az egyik oldalról (a másik oldalon a kéj valamilyen formája). Ha tudsz valamit erről védikus szempontból, szívesen venném.”

-------------------------------------------------------------------------------------

Haribol!
 
Köszönöm az őszinte soraidat.
 
Minden népnek van egy bizonyos karmája és az ott születetteknek is. Látszik a fizikai jellemzőiken, mentalitásukon, vérmérsékletükön. Persze vannak kivételek, de jellemző.
Vaknak kell lenni, hogy ezt ne vegye észre valaki.
 
De szerintem téged a "tipikus magyar" bánt jobban. Ez kb. olyan mintha azt mondanám, hogy "tipikus opel hiba". Ez van. Nem mindegyik, de a legtöbbnél a gyenge pontok jönnek ki. És persze az a feltűnő. Például az olasz autók általában a legszebbek, de a karosszériájuk mindig is gyenge volt és maradt.
 
Nekünk, Magyaroknak is vannak típusgyengeségeink és ezt inkább jó tudni, kimondani és nem egózni rajta. Ahogy a példában is mondtam: nem csak az olasz autók rohadnak, de ha sors úgy hozta, hogy neked az van jó ha arra vigyázol.
 
Alapvetően lelkek vagyunk, ültünk már olasz, japán, indiai és még sok minden más autóban. Jó tudni, hogy most milyen autóban ülünk, de nem szabad túlságosan ragaszkodni hozzá, mert könnyen lehet, hogy elveszik a lényeg a CÉL ahova el akarunk jutni.
 
Recept: több japa
 
üdv, Vijaya