Íme egy nagyon tanulságos előadás/beszélgetés Srila Sivarama Maharajatól:

A tegnap esti programon a szentnév fontosságáról esett szó. Az egyik mataji kérdezte, hogyan lehet bizonyos problémákat megoldani és ahhoz kegyet kapni.
Nem annyira inkább a részletre adtam választ, hanem próbálta általánosan elvszerű választ adni. Az egyik régi istentestvérem jutott eszembe, aki következőket mondta: - „Én mindig úgy ítélek meg egy bhaktát, hogy hogyan japázik.” Tehát ő a japázásuk alapján értékelte a bhaktákat.

Valamikor ugye, annyiféle szolgálat van, hogy a bhakták mindenhová mennek, bizonyos dolgokat intéznek, ami a Krisna-tudattal kapcsolatos és elfelejtik, hogy mindennek a lényege és gyökere az, hogy énekeljük a Hare Krisnát. A kérdés az, hogy ezt milyen komolyan, figyelemmel és minőséggel végzik. Itt arra gondolok, hogy a 16 körünket hogyan japázzuk, milyen intenzitással veszünk rész a kirtanában és ezek a dolgok, fogják meghatározni, hogy mennyire fejlődünk a lelki életben. A fejlődés azt jelenti, hogy mennyire ragaszkodunk Krisnához, de ugyan akkor azt is látnunk kell, hogy a ragaszkodásunk ehhez az ideiglenes világhoz mennyire gyengül.

Az a valóság, hogy ha abhakták komolyan akarják venni e lelki életet, akkor szembe kell nézni a valósággal, hogy nem számít, hogy mit csinálunk – mi a munkánk – de a lelki élet alapja az – amire aztán minden felépül – hogy milyen a viszonyunk a szentnévvel. Lehet, hogy sok szép tervünk van egy házzal kapcsolatban - szép nyílászárók, ablakok, stb. - de ha az alap nem stabil, akkor nem számít, hogy mit akarunk építeni, a ház csak össze fog dőlni. Amikor szolgálunk vagy gyűlésen vagyunk vagy autóvezetés közben japázunk, vagy tervezzük a szolgálatunkat, vagy minden más dolgon gondolkodunk, vagy csak úgy beszélgetünk másokkal – ezek mind olyan figyelmetlenségek, amelyeknek az a következmény, hogy sértéseket követünk el a szentnév ellen.  Ily módon valaki nem kultiválja a szentnévhez való ragaszkodását és nem fejlődik, mit vaisnava.

Amikor ez szokássá válik, vagy mert valaki nagyon szépen végzi a szolgálatát és akkor ez a dolog úgy el van nézve neki, vagy valaki megengedi, hogy a körülményei ebbe a helyzetbe kényszerítsék , akkor ezeket a dolgokat már nagyon nehéz megváltoztatni. Akkor ennek a sértő adharmikus gyakorlatnak a következménye adharma lesz. Viszont amikor adharmikusan élünk ebben a világban, akkor elvárhatjuk, hogy mindig nehézségeink lesznek. Az adharmikus nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki valamilyen bűnt elkövet – megtöri a szabályokat, hanem azt is, ha valaki nem tudja, hogy mi a saját dharmája és ashramája.

Nincsenek agglegények és egyedül élő nők Krisna-tudatban. Brahmacárik, girhazsták, vánaprszták és sannyásik vannak, a bhakták akkor tudjék tisztán, hogy mi van elvárva tőlük és hogy an kell nekik viselkedni, hogyan tud velük a mozgalom az egyház és mád bhakták viszonyulni hozzájuk, ha tudják, hogy mi a helyzetük – én egy brahmacári vagyok, én egy grihaszta vagyok stb. ez agy mindenkinek tiszta. Ugyanakkor a szolgálata is adott és annak megfelelően él: ha egy bráhmana és azon belül egy pujári, vagy egy prédikátor akkor annak megfelelően él – ellátmányt kap, egyszerűen él, szigorú lelki gyakorlata van, vagyis: 

      „A bráhmanák munkáját az alábbi, természetükből adódó tulajdonságok jellemzik: nyugodtság, önfegyelmezés, vezeklés, tisztaság, béketűrés, becsületesség, tudás, bölcsesség és vallásosság.”

Szóval, úgy él, ahogy az egy bráhmanától elvárható. Így tiszta valakinek az önazonossága, Krisna-tudat önmegvalósításról szól, de sokszor azt hisszük, hogy a teljes ködből meg fog nyilvánulni a svarúpánk. De mielőtt megnyilvánul, akkor nagyon fontos dolog az, hogy egy stabil szinten tudjuk gyakorolni a Krisna-tudatot. De ehhez a stabil szinthez szükség van arra, hogy tudjuk kik is vagyunk ebben a feltételékhez kötött helyzetben. Tudnunk kell, hogy mi a státuszunk ebben a társadalmi rendszerben, mi a jogunk, a kötelességünk ezekkel a dolgokkal szemben.
De ez a féle tudat akkor fog kialakulni, ha valaki megfelelően énekli a Hare Krisnát, ily módon elkerülhetjük azokat az adharmikus körülményeket, amelyekbe Kali bele fog kényszeríteni minket. Mi lesz az adharma eredménye? Egy másféle dharama, amiből csak bűn fog következni, aminek az eredmény, hogy nagyon nehezen lehet csak a lelki életet gyakorolni, így valaki lemond a lelki gyakorlatáról.
Szóval ez a varnásrama egy olyan fontos rendszer, mellette énekljük a Hare Krisnát, ugyanakkor nagyon egyszerűen gyakoroljuk a varnásrama elveit. Ezek a dolgok segíteni fognak abban, hogy valaki szilárd helyzetben legyen a Krisna-tudatban és úgy tudjon gyakorolni, ahogy az illik.

Hare Krisna!

Nem nagyon gondolná az ember, hogy egy szétvert fejű bokszolótól, és magától Stallonétól hall valami jót, de íme, itt a mai tanítás:

Zúg a betonkeverő, kalapálnak, fűrészelnek és valamelyik rádió is bömböl a kőműveseknek, amikor megcsörren a telefonom.

„Boldog szüli neked, Apa!” hallom Szubál hangját. Döbbenten nézek, nem tudom, hogy jól hallom. „Boldog szüli neked, Apa!” ismétli. „Te vagy az Szuszó?” kérdezem, „igen, Apa” hangzik a válasz.

Aztán a feleségem veszi át a telefont és mondja, hogy most kelt fel Szubál és azt kérte, hogy hívjuk Apát.

Döbbenetes, hogy napról napra hogyan fejlődik és nyílik ki az értelme. Este ő hozta az ajándékot és persze segített kicsomagolni is.

Gyakorlatilag ez volt az egyetlen kézzelfogható ajándék, amit kaptam mégis jobb volt, mint bármikor.
Nagyon sok üdvözlést kaptam mindenfajta kommunikációs csatornán keresztül egészen meglepő személyektől is.

Olyan sok minden változott körülöttem miközben én nem. Látni, hogy emberek csak az aktuális pozíció miatt voltak kedvesek, adtak tiszteletet, vagy még emberi elbánást is, nagyon fájdalmas. Persze nagy tanulás is.

Így különösen értékes minden jó szó. Nem azért mert ezzel nyalogatom a sebeimet, hanem mert így megtudtam, hogy kiknek vagyok így is jó vagyok.

Pedig előre szóltam, hogy nem tudok mást adni, csak amit Apáimtól, Testvéreimtől, Nagyapánktól és az egész Családtól kaptam.

Meg a szívemet.

Idén próbáltam mindenkinek egyenként megköszönni, de ha mégis kihagytam volna valakit akkor most itt külön köszönöm nekik is.

Kérlek, bocsássátok meg a sértéseimet és minden ostobaságomat amit elkövettem ellenetek. Bár mindig tiszta szívvel a lehető legjobbat akartam tenni, de tudom, hogy ez nem mindig sikerült.

Kérlek, adjátok az áldásaitokat, hogy egy szép nap tényleg méltó legyek arra aminek gondoltok, egy egyszerű bhakta, mindenki szolgája.

Pár napja kaptam egy klipet bh. Csernus Tibortól, akiről már írtam korábban.

Ez már jó pár éve készült, de még sehol sem publikálta. Épp beszélgettünk az új Replika lemezről, amikor megemlítette, hogy csinált egy kis filmet az egyik régi számukra, a „Fel a csúcsra” című dalra.

Ebben főleg az indiai útjuk képfelvételeit használta fel, de van benne a Budapesti Templomban felvett kirtan is.
Ez 2006 Gaurapurnimáján, a Templom végleges befelyezésén lett rögzítve.

Érdemes megnézni, van egy-két régi ismerős…:)

AZ ÚT FELÉN TÚL

Ha elkerülted már a negyven évet,
a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
A dolgaidban tartod még a rendet,
de egyre inkább áhítod a csendet.
Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
és nem mész fejjel valamennyi falnak.
Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
és hinni tudsz: a mások igazában.
Már reméled, hogy nem hiába éltél:
mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
Ha nem is lettél irányjelző zászló,
a magad helyén álltál rendületlen:
szélben, viharban, ködben, szürkületben,
mint kapubálvány őrizted a házat,
és voltál tűrés, és lettél alázat.
A tieidnek maradtál a béke:
a nyitott ajtó biztos menedéke.
Ha elkerülted majd a negyven évet,
már nem hiszed, hogy adósod az élet,
csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
mert kevés volt a salakmentes jóság:
a mindent adó, semmit visszaváró,
a minden próbát derekasan álló,
mely sosem számol, szüntelen csak árad,
örök fölény és örökös alázat.
Ha elkerülted már a negyven évet,
s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
már te lehetsz a sorsod fejedelme!

(Móra Magda, 1966)    

Hatalmas szerencsére a NVD parikrám idején H. H Kesava Bharati Maharaja tartott egy három részből álló szemináriumot.

Fogok még írni saját megvalósításokról is, de ritka, amikor ilyen nagy szerencse ér minket, hogy egy ekkora szenttől hallhatunk. Nem kell megijedni, nagyon könnyen érthető, gyakran vicces stílusban beszél a legcsodálatosabb dologról.

Mivel nem volt mindenki ott, így nagy szerencse, hogy rögzítették és elérhető itt az 1. rész, a 2. rész, és a 3. rész. 

Egy érdekes cikk linkjét kaptam nemrég. Pont erről beszélgettem pár napja valakivel, így nagyon aktuálisnak éreztem és gondoltam, megosztom veletek.
 

„A húsevők kevesebb emberi érzelmet tulajdonítanak az állatoknak, mint a vegetáriánusok. Erre egy német vizsgálat derített fényt.

A Bonni Egyetem kutatói több tanulmány során kérdeztek meg húsevőket és vegetáriánusokat, hogy szerintük az állatok képesek-e alapvető érzelmek, mint a félelem vagy a düh, illetve összetettebbek, mint a bűntudat megélésére.

Az eredmény szerint a húsevők az összetett érzelmeket kizárólag emberi sajátosságnak vélték, míg a vegetariánusok az állatokba is belelátták azokat. A vegetáriánusok összességében emberibbnek érzékelik az állatokat - magyarázta Roland Imhoff, az egyetem pszichológusa. A húsevők ezzel szemben általában egyedülállónak tekintik az embert, ami azzal jár, hogy az állatokat megfosztják bizonyos emberi tulajdonságoktól.

Ez az elv leginkább azon állatok esetében érvényes, amelyeket Európában az élelmiszer-előállításhoz használnak fel. A kutyáknak a húsevők is több érzelmet tulajdonítanak.

A pszichológusok párhuzamot látnak az állatok elembertelenítése és a háborúban elvégzett gyilkolás pszichológiai tisztára mosása között. Ezért tették fel a kérdést, hogy az állatok megölésében való passzív részvétel (az állat elfogyasztása) is az elembertelenítés stratégiáját vonja-e maga után. A húsevő embereknél úgy tűnik, így van - összegezte Imhoff.”