A nagy lelkesedés közben természetes volt a lelki tanítómester választás. Nagy bajban voltam egy darabig, hisz minden potencionális jelölt annyira szuper volt és rendkívül távolian fejlett, hogy nagyon nehéznek tűnt a döntés.

Aztán kezdett egyre tisztulni a kép. Egyre közelebb éreztem egy személyt, Srila Prabhupada tanítványát Balabhadra dast, akit végül megkerestem, hogy fogadjon el tanítványának. Mivel már ismert folyamatos kérdezősködésem miatt, ill. a bhakták is bátran ajánlottak, 1995. február 2-án felavatott, és azóta Vijaya Gauranga das a nevem.

Sokan ismerhetitek őt a Szigetről, vagy más fesztiválokról, mint egy nagydarab, fehérszakállas idősebb úr, aki irdatlan erővel és energiával kiabálja a „Gouranga Hey-t”. életutunknak sok hasonlósága volt, így sok hasznos tanácsot és segítséget kaptam tőle a családi életről, lelki vezetésről, gazdasági tényszerűségekről, zenei dolgokról s sok minden másról.

1995 augusztusában segítettem az egyre növekvő Egyházi könyvraktár helyretételében, ami annyira sikeres volt, hogy megkértek rá, hogy teljes (munka)időben vigyem tovább. Hamarosan a feleségem is az MKTHK központi irodájában kapott feladatott, így átköltöztünk egy hűvösvölgyi albérletbe.

1996-ban részt vettünk egy indiai-zarándoklaton, ahol megláthattuk a legnagyobb Vaisnava szenthelyeket: Mayapurt, Jagnnatha-purit és Vrindávant.

1997 Janmastamiján volt a védikus esküvőnk Krisna-völgyben.

1998 júliusában kaptam 2., brahminikus avatást. Ez az év amúgy is nagyon mozgalmas volt. Ahogy írtam korábban Budapest déli részén, a XVIII. kerületben prédikáltam rendszeresen. Először lakásokban, majd a helyi művházban tartottunk egyre sikeresebb programokat. Felmerült, hogy legyen egy állandó hely, ahova szinte bármikor be lehet térni, találkozni a bhaktákkal, kérdezni, olvasni, japázni, finom praszadamhoz jutni és vásárolni szükséges dolgokat.
Sok kaland után, amiről majd egyszer írok részletesen elkezdtünk egy kis központot 1998 augusztusában Pestimrén, ami Gopálként vált ismerté.

Pár hónap múlva, októberben egy nap váratlanul komoly hasfájásra ébredtem. Először úgy tűnt, még a kihívott mentősök is így diagnosztizálták, hogy csak gyomorrontás. Aztán estére kiderült, hogy nagyobb baj van és csak a gyors kórházba szállítás és az ügyeletes orvos bátor döntése, hogy bár nem tudta, hogy mi a baj felvágta a hasamat, mentette meg az életemet.
Egy vakbélgyulladásom volt, ami perforált. Ez, illetve a műtét mind a mai napig korlátoz néhány dolog evésében.

A tanulsága ennek az évnek komoly volt. Nem tudjuk, hogy meddig élünk és addig tegyünk meg mindent a saját- és mások lelki fejlődéséért, amit csak lehet.

Itt egy érdekes cikk, amit pár éve olvastam és küldtem el egy-két bhaktának.

Szerintem nagyon tanulságos, hisz kutatásokkal van alátámasztva, hogy hogyan rövidítjük meg saját- és mások életét úgy, hogy arra semmi szükség nincs.

Ha jól veszem ki, az igazságtalanság karmája mérhetően kaszál…

„Gyakrabban sújtja szívbetegség azokat, akik úgy érzik, hogy igazságtalanul bánnak velük - tette közzé nemrég új eredményeit a University College of London Epidemiológiai és Közegészségügyi Intézetének egyik kutatócsoportja.

A “Whitehall II" néven futó többéves vizsgálatban 20 londoni közhivatal 5726 férfi és 2572 női dolgozója vett részt. A vizsgálat egyik részében valamennyiüket arról kérdezték, mennyire érzik igaznak a következő kijelentést: “Gyakran érzem úgy, hogy igazságtalanság ér". A választ egy hatfokozatú skálán kellett megadni, ahol az 1 az “egyáltalán nem értek egyet", a 6 a “teljesen egyetértek" válasznak felelt meg. A résztvevőknek emellett az egészségi állapotukra és életminőségükre vonatkozó kérdőíveket is ki kellett tölteni. A különböző betegségek, illetve az esetleges halálozások gyakoriságát a kutatók 11 éven át kísérték figyelemmel.

Ezalatt az idő alatt összesen 528 esetben következett be halálos vagy súlyosabb szívinfarktus, illetve anginás roham (a szív vérellátásának átmeneti zavara miatti mellkasi fájdalom) olyanoknál, akiknél a vizsgálat kezdetekor még semmi jele nem volt a szívbetegségnek.

Valamivel kevesebb, mint 3000 résztvevő érezte úgy, hogy időnként igazságtalanul bánnak vele, és amikor minden rendelkezésre álló adatot összevetettek, figyelembe véve a szívbetegségek “klasszikus" kockázati tényezőit, a résztvevők nemét, életkorát, társadalmi-gazdasági helyzetét, a krónikus munkahelyi stresszt, valamint a munkahelyen elszenvedett igazságtalanságok gyakoriságát, azt találták, hogy az utóbbi szoros összefüggést mutatott a szívinfarktus illetve az angina kockázatával. Azok, akik az igazságtalanságra vonatkozó kérdésre 5 vagy 6 pontot adtak, 55 százalékkal nagyobb valószínűséggel kaptak súlyos szívbetegséget, mint azok, akik egyáltalán nem érezték úgy, hogy igazságtalanul bánnak velük, és kétszer nagyobb valószínűséggel, mint azok, akik 1-est vagy 2-est jelöltek be válaszként. Az értékelés során az is kiderült, hogy az alsóbb társadalmi rétegek és a nők nagyobb valószínűséggel voltak kitéve igazságtalanságnak a mindennapokban - olvasható az egyetem sajtóközleményében.

Az eredmények legvalószínűbb magyarázata, hogy az ismétlődő igazságtalanságok, amelyeket az élet különböző területein - a családban, a munkahelyen vagy a társadalom részéről általában - elszenvedünk, gyakori stresszállapothoz vezetnek, ami hosszú távon jelentősen megnöveli a szívinfarktus kockázatát.

A cikket első szerzője, Roberto De Vogli elismeri, hogy az igazságtalanság megítélése nagymértékben függ szubjektív elvárásainktól, ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy amikor az adatok értékelésekor különböző személyiségjegyeket, például a másokkal szembeni ellenségességet is figyelembe vették, az igazságtalanság élménye és a szívbetegség közötti összefüggés éppúgy kimutatható volt.

A kutató kissé naív megfogalmazása szerint a Whitehall II vizsgálat tanulsága, hogy törekednünk kell a társadalmi igazságtalanságok csökkentésére. Ám ennél talán könnyebben megvalósítható jótanács, hogy a mindennapi igazságtalanságokat jobb, ha nem veszi a szívére az ember.”

Mivel látom a kommentekben nagy sikere van Szubál „színpadi” szereplésének, íme itt egy friss felvétel gitárral.

Nem olyan „fergeteges”, mint amilyet Kisoranak is bemutatott, de ezt legalább felvettük:

Aztán itt egy békésebb. Esti túróscsusza-party Apával. Nem kell hozzá kommentár.

Sok szempontból érdekes a „Minden a Tiéd” lemezünkhöz készült klip.

Egy váratlan lehetőségre csaptunk le, ugyanis mi is hivatalosak voltunk a Replika születésnapi koncertjére, amit a Pixelfilmesek rögzítettek. Mikor ezt előtte nem sokkal megtudtam, gyorsan felhívtam őket és kialkudtam egy olcsó árat („úgyis ott vagytok” stb.) és már ment is az egész.

A másik érdekesség, hogy még pénzt is szereztünk rá, hisz Elvis (prabhu, bh. Baka Szilárd) réven kapcsolatba voltunk BK forgalmazójával, akitől sikerült néhány ingyen csukát, pólót és 50 ezer forintot a fenti célra leakasztani.

Hát ez a mai magyar szponzor helyzet. Még ez is csoda volt.

Nagyon látványosra sikeredett a gitárom fejére szerelt kamera képe is, érdemes megnézni.

Itt egy másik kérdés, amire megpróbálok válaszolni:

"Ez egy kicsit komolyabb kérdés. :) Olvasom a Bhagavad Gitát és abban több versben is szó van arról, hogy a vallási elvek érdekében elkövetett harc, emberölés nem bűn. Közben minden vallási vezető (vagy csak a keresztények?? most ebben nem vagyok biztos, de nekem úgy tűnik, hogy mindenki) hangsúlyozza, hogy nincs olyan, hogy Isten nevében ölni, ez csak önámítás, Isten nem akar háborút, stb. Itt egy kicsit összezavarodtam a Gitában, hogy Krsna mást mond, és  akkor a vallási fanatikusoknak akár igazuk is lehet, és senki nem ítélhetné el őket, hogy vallási háborúkat vívnak, és ezt nem tekintik bűnnek. Vagy a terroristák, akiket egész életükben arra készítenek fel, hogy majd valahol gyilkoljanak és feláldozzák saját életüket is, mindezt egy nemes cél érdekében! Ok, egy részük a hazájáért, egy részük viszont vallási fanatizmusból, a vallási elvekre hivatkozva. Hogy kell ezt helyesen értelmezni?"

Ez egy nagyon (véresen) komoly téma. Arra most nem térnék ki, hogy más vallások, egyházak hogyan állnak ehhez jól, vagy rosszul, hiszen a kérdés főképp konkrétan a Bhagavad-gítára és Krisnára irányul.

Erről külön könyvet lehet írni és majd szeretnék kérni másokat is, hogy fejtsék itt ki nyugodtan a válaszukat. De most itt az enyém.

Ha valaki figyelmesen elolvassa az egész párbeszédet elég nyilvánvaló, hogy nem a gyilkolásról szól, hanem egy sok komoly filozófiai témán átmenő tanítás. Akik tanulmányozzák, inkább békések lesznek és nem öngyilkos terroristák. Szóljál, ha tévedek.

Az viszont egy fontos dolog, hogy Arjuna ksatriya (harcos/katona/rendőr/stb) volt. Így számára a harc nemcsak lehetőség, hanem kötelesség volt. Erre hívja föl Krisna is a figyelmét. Ha például kihívod egy verekedéshez a rendőröket és erre ők lerogynak a közeli padra erőtlenül, hogy bizony ők nem küzdenek, te is harcra szólítanád fel őket. Mert ez a dolguk.

Legextrémebb példa a hóhér. Neki nem joga, hanem kötelessége ölni. És ezzel ő nem lesz gyilkos. Vicces lenne, hogy a kivégzés után kivégeznék a hóhért, aztán azt a hóhért, aki kivégezte az előző hóhért és így tovább…

Tehát ami fontos: a megfelelően felhatalmazott személy, a megfelelő dolgot, a szükséges cél érdekében, a büntetendő személyeken végrehajthatja. De csak ezek megléte esetén. Még a jog is így működik (nagyjából).

De ahogy halad előre a Kali-yuga ebből egyre több dolog hiányzik. Többek között igazi ksatriyák, akik ezt megfelelően művelik. De ez még nem ok arra, hogy elvessünk mindent. A ksatriya (aki egyébként szuper rendőr) blogján olvastam egy dolgot: a new yorki rendőrök egy rövid közleményt adtak ki : „Ha utálod a rendőröket, hívd a bűnözőket ha baj van”.

Remélem, ez a válasz közelebb vitt a megértéshez.

 1993-94 körül, már rendszeresen jártunk minden héten a hűvösvölgyi Templomba, ami gyakran nem volt egyszerű, hisz a város ellenkező sarkában, Pesterzsébeten laktunk. Tömegközlekedéssel ez másfélóra is megvan.

 Ezt jól megjegyeztem, és amikor lehetőségem lett rá (96-97), akkor arrafelé kezdtem el prédikálni tudva, hogy az ott lakóknak ez milyen sokat jelent.

Nagyon sokat olvastam, kérdeztem, amikor lehetet segítettem és szép lassan elkezdtünk „bhaktulni”. Otthon készítgettem a most is használatos mahamantra, Gaura-arati is egyéb táblákat, könyveket adtunk fel a szankirtanosok által gyűjtött címekre, gyakran 2 banános ládányit hetente. Isvara Krisna prabhu bevont minket az esztergomi prédikálásba, ahol hamar én tarthattam bhajant, sőt leckét is. Esztergomban osztottam először könyvet a Bazilika mellett… felejthetetlen volt…

Közben a nem kevés kazettám szép lassan letörlődött, ill. leckék és indiai zenék kerültek a metál fűrészelések helyére. Ebben semmi erőltetett nem volt, amiket már amúgy sem hallgattam azok repültek először.

Így járt a gitár is. Sokáig porosodott a szekrény tetején, amikor úgy döntöttem, hogy eladom és egy harmóniumot és egy mridangát veszek az árából. Sokáig nagyon jól jött, hogy volt saját, hisz mindig csak bedobtam a kocsiba és már mehettünk is a programokra. Akkoriban nem lehetett olyan könnyen hangszerhez, ruhához és bármi bhakta cucchoz jutni, mint most.

1994 nyarán összeházasodtunk és összeköltöztünk a feleségemmel. Hirtelen nagyon szegények lettünk, de nagyon boldogok. Mindketten egykék lévén jó dolgunk volt otthon, de fiatalként, albérletet fizetve éppen hogy csak megéltünk. Viszont saját nagy közös oltárunk lett, ami előtt minden reggel együtt énekelhettük a mangalát, japázhattunk, főzhettünk és meghívhattuk a bhakta-barátainkat.

Ez mind mai napig jól jön. Tudom, hogy amit csinálok az a templom és nem valaki mástól várom. És ahol elkezdünk énekelni előbb-utóbb lesz templom is…

Szombaton a Nemzeti Múzeum kertjében voltunk Szubállal, amíg anya a fogorvosnál volt a közelben.

Itt rögzítettem az alábbi videót. Elsőre talán furcsa, hogy mit akar Szubál a lelógó faággal, de akik látták mostanában azok tudják, hogy minden fejmagasságban lévő dolgot mikrofonnak néz és elkezd énekelni.

Lehet szekrénysarka, íróasztal, vagy mint jelen esetben faág.