A nagy lelkesedés közben természetes volt a lelki tanítómester választás. Nagy bajban voltam egy darabig, hisz minden potencionális jelölt annyira szuper volt és rendkívül távolian fejlett, hogy nagyon nehéznek tűnt a döntés.

Aztán kezdett egyre tisztulni a kép. Egyre közelebb éreztem egy személyt, Srila Prabhupada tanítványát Balabhadra dast, akit végül megkerestem, hogy fogadjon el tanítványának. Mivel már ismert folyamatos kérdezősködésem miatt, ill. a bhakták is bátran ajánlottak, 1995. február 2-án felavatott, és azóta Vijaya Gauranga das a nevem.

Sokan ismerhetitek őt a Szigetről, vagy más fesztiválokról, mint egy nagydarab, fehérszakállas idősebb úr, aki irdatlan erővel és energiával kiabálja a „Gouranga Hey-t”. életutunknak sok hasonlósága volt, így sok hasznos tanácsot és segítséget kaptam tőle a családi életről, lelki vezetésről, gazdasági tényszerűségekről, zenei dolgokról s sok minden másról.

1995 augusztusában segítettem az egyre növekvő Egyházi könyvraktár helyretételében, ami annyira sikeres volt, hogy megkértek rá, hogy teljes (munka)időben vigyem tovább. Hamarosan a feleségem is az MKTHK központi irodájában kapott feladatott, így átköltöztünk egy hűvösvölgyi albérletbe.

1996-ban részt vettünk egy indiai-zarándoklaton, ahol megláthattuk a legnagyobb Vaisnava szenthelyeket: Mayapurt, Jagnnatha-purit és Vrindávant.

1997 Janmastamiján volt a védikus esküvőnk Krisna-völgyben.

1998 júliusában kaptam 2., brahminikus avatást. Ez az év amúgy is nagyon mozgalmas volt. Ahogy írtam korábban Budapest déli részén, a XVIII. kerületben prédikáltam rendszeresen. Először lakásokban, majd a helyi művházban tartottunk egyre sikeresebb programokat. Felmerült, hogy legyen egy állandó hely, ahova szinte bármikor be lehet térni, találkozni a bhaktákkal, kérdezni, olvasni, japázni, finom praszadamhoz jutni és vásárolni szükséges dolgokat.
Sok kaland után, amiről majd egyszer írok részletesen elkezdtünk egy kis központot 1998 augusztusában Pestimrén, ami Gopálként vált ismerté.

Pár hónap múlva, októberben egy nap váratlanul komoly hasfájásra ébredtem. Először úgy tűnt, még a kihívott mentősök is így diagnosztizálták, hogy csak gyomorrontás. Aztán estére kiderült, hogy nagyobb baj van és csak a gyors kórházba szállítás és az ügyeletes orvos bátor döntése, hogy bár nem tudta, hogy mi a baj felvágta a hasamat, mentette meg az életemet.
Egy vakbélgyulladásom volt, ami perforált. Ez, illetve a műtét mind a mai napig korlátoz néhány dolog evésében.

A tanulsága ennek az évnek komoly volt. Nem tudjuk, hogy meddig élünk és addig tegyünk meg mindent a saját- és mások lelki fejlődéséért, amit csak lehet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.