Ezt a vitát nem szeretném eldönteni, mint ahogy az is nehézséget okoz, hogy eldöntsük, hogy egy bhakta végez-e ilyen alantas dolgot… :)
De itt egy aranyos írás, így vasárnapra, ami legalább az én apukaszívemet megdobogtatta:
"Lázár Ervin: Foci
Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mi
nt egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.
- Apu, Isten szokott focizni?
Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetembõl megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na, ebbõl elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betûk, a téren vagyok… Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, "fölvállazza" a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdamûvész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.
- Na, vegyétek el - az arcán játékra kész mosoly.
A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyû cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lõ, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. "Mi volt rajta olyan furcsa?" - kérdezi az egyik fiú. "Nem láttad, fénylett az arca!" …Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentõl a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük õgyeleg. Miért ne?
Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.
- Gondolkoztam a dolgon - mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni.
Kivirul.
- Akkor meg lehet rá kérni?
- Mire?
- Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.
Aha, hát erre ment ki a játék.
- Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntõjébe mondja kérlelõen, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.
- Azt gondolom - ráncolja a homlokát -, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.
Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!
Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterrõl, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra gyõzünk.
- Mit gondolsz, beáll?
- Reménykedjünk - mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betûk helyett egyre csak azt a fénylõ alakot látom a pályán.
- Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettõre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlõ-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.
Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.
- Megígérte? - kérdezi.
- Meg - mondom elszorult torokkal.
Látod, Uram, most már nincs visszaút."
Ahogy említettem a házban elkezdtem pingpongozni és ez nagyon tetszett. Nem számított, hogy kicsi vagyok, csak jó reflexek, gyorsaság, elmekontroll és jó taktika kellett hozzá. Akikkel játszottam a házban többen igazolt versenyzők voltak és sokat tanultam tőlük. Végül elvittek az egyesületük nyári tanfolyamára. Bár ott több versenyzőt megvertem, mégse akartak leigazolni, mert azt mondták, hogy túl öreg vagyok. Nem értettem, hogy ez mit számít, ha megverem a velem egykorúakat.
Mivel így nem indulhattam versenyen nem tudtam bizonyítani. A kerületi úttörő-olimpián viszont igen és kiverve sok igazolt versenyzőt 3. lettem. Így már kénytelenek voltak engem is leigazolni. 5-6 évig asztaliteniszeztem (mert így hívják), játszottam NB III-ban, nyertem egy szatyor érmet.
Hogy ez miért érdekes? Sokat tanultam belőle. Ez a sport annyira gyors, hogy nagy koncentrációt igényel és elmekontrollt. Ha egy kicsit is figyelmetlen vagy, vagy elveszíted a fejed, véged van.
A másik fontos dolog a csapatmunka volt. A legtöbb jó eredményt párosban és vegyes-párosban értem el. Biztatni, motiválni és főleg nem kibuktatni a párodat nagy művészet. Nálunk jobbakat is le tudtunk győzni.
És küzdeni… Hiába győzöl, bizonyítasz, mindig kezdheted elölről…
Sokan kérdeztek az olaszországi útról, és arról, hogy családunk szemefénye, Szubál hogy bírta.
Nagyon. Kivéve, ha egyhelyben kellett (volna) ülni.
Itt van néhány videó és kép, szerintem többet mondanak, mint a szavak.
Tegnapelőtt felhívott Jaya Hari és beszélgettünk majdnem két órát. Ilyen már rég volt (bocs, Hegyalján is), de nem szokatlan. Régen rengeteget beszélgettünk. Egy kívülálló nem értette, hogy két ennyire különböző személy hogyan tud együtt dolgozni.
És nem is akárhogyan. Beszéltünk-beszéltünk, aztán egyszercsak felpattantuk és nem akármilyen dolgokat hoztunk össze.
Hogy mi a közös pont? Ez a dal, melynek a szövegét (és zenéjét is) Jaya Hari írta, teljesen elmondja.
Bocs, de ennél jobban nem magyarázom el.
Köszönök neked mindent, kedves barátom, Jaya Hari! sz, Főni
Miért kéne úgy élnem?
Ugye Te ismersz engem
Tudod, hogy nem tudok parancsra működni
Ha valamivel nem értek egyet
Nem tudnak semmivel meggyőzni
Nem vagyok könnyű eset
Nagyon nehéz elviselni
De ha a szívemben őrzöm
Attól nem fogok megválni
Nem érdekel, hogyha a világ
Mindenestől jön velem szemben
Az a fontos, hogy amerre Te állsz
Az legyen nekem is az előre
Ami másnak érték, az lehet, hogy
Nekem nem jelent semmit sem
És, ami nekem fontos
Arra talán mindenki legyintene
Miért kéne úgy élnem
Ahogy mások tartják helyesnek
Miért kéne azt tennem
Amit elvárnak tőlem
Azok, akik még a saját
Életükért sem tesznek
Mindegy, hadd mondják
Én nem hallom meg őket
Ugye Te ismersz engem
Tudod, hogy nem tudok parancsra működni
Ha valamivel nem értek egyet
Nem tudnak semmivel meggyőzni
Ami másnak érték, az lehet, hogy
Nekem nem jelent semmit sem
És, ami nekem fontos
Arra talán mindenki legyintene
Miért kéne úgy élnem
Ahogy mások tartják helyesnek
Miért kéne azt tennem
Amit elvárnak tőlem
Azok, akik még a saját
Életükért sem tesznek
Mindegy, hadd mondják
Én nem hallom meg őket
Ez egy érdekes cikk, amit kb. 5 éve küldtem át valakinek.
Szerintem nagyon sok hasznos, megfontolandó jó dolog van benne, ami lelki gyakorlóknak is jól jön. Nekem sajnos az a sokévnyi tapasztalatom, hogy azzal, hogy kapcsolatban vagyunk a Tökéletessel, még nem válunk mi magunk automatikusan tökéletessé. Szükség van mások jó tanácsára, tapasztalatára, még ha a forrás nem is tökéletes.
Olvassátok el és nézzétek meg, hogy mit tudtok belőle használni:
„Mikor lesz már nekem is harmonikus párkapcsolatom? Mit tegyek, hogy ne kelljen állandóan bántanunk egymást? Ezeket a kérdéseket biztos te is gyakran felteszed magadnak. Az igazság az, hogy egy kis ráfordított energiával és odafigyeléssel sokkal könnyebbé tehetjük az együttélést. Íme néhány tanács, melyet a hosszú és kiegyensúlyozott párkapcsolat érdekében érdemes fontolóra venni.
Ne lógj mindig rajta!
Ne félj a konfliktusoktól!
Mint azzal már mindenki tisztában van, nincsen konfliktusmentes párkapcsolat. Egy házasságot soha nem az tesz boldoggá, ha soha nincs veszekedés, hanem az, hogy a pár tagjai a konfliktusokat pozitívan oldják meg. Ennek pedig csupán egy titka van: hasonló konfliktusmegoldási módszert kell kialakítani.
Tehát, ha a férjed vagy barátod hirtelen haragú és kiabálós típus, akkor érdemes ugyanezzel a módszerrel neked is kikiabálnod magadból a sérelmeket, hogy aztán gyorsan el is felejtsétek. Ha pedig a párod soha nem emeli fel a hangját, akkor próbáld te is fegyelmezetten, logikus érvekkel meggyőzni őt az igazadról.
Két súlyos hibát lehet elkövetni ezen a téren: az egyik az elhallgatás, a másik a megsértődés. A ki nem mondott sérelmek nagyon rossz hatással vannak a kapcsolatra: felgyülemlik bennünk a másik iránt érzett harag, és emiatt elhidegülhetünk a párunktól.
Hagyj teret neki!
1980-ban komoly változást hozott az életemben a házunk szanálása. Ez ma már szinte ismeretlen fogalom, de akkoriban rendszeres dolog volt, hogy a beton lakótelepek terjeszkedésével lebontották a házakat. Bár egy kicsit sajnáltam a kertet, de annak örültem, hogy saját lakásunk lett a szüleimmel, amiben nekem is volt külön szobám. Ez egy erzsébeti toronyház 9. emeletén volt. Mivel nem volt túl messze a régi házunktól nem kellett sulit váltanom.
Édesanyám is nagy várakozással tekintett az új élet felé, mivel azt gondolta, hogy ha nincs a nagymamám, apám is meg tudja állni az ivást. Sajnos tévedett, de erről majd később.
A lakótelepi élet nagyon más volt. Míg korábban csak az iskolában voltak barátaim, addig itt már csak a házban lett egy csomó. Együtt jártuk az épülő házakat, fociztunk és a pincében egy klub is működött, ahol pingpongozni is lehetett.
10-11 lehettem, amikor anyám látva, hogy rengeteg energiám van és érdekel a zene, elvitt a kerületi zeneiskolába. Mindegy, hogy milyen hangszeren, csak ne gitáron tanuljak. Azt mondta, hogy gitárosokból Dunát lehet rekeszteni. Csak sokkal később tudtam meg, hogy bulizástól s az ivástól féltett. Nem sok szak volt szabad, zongorára nem volt pénzünk, a hegedűhöz állítólag öreg voltam, így maradtak a rézfúvósok. Azok közül a trombitát választottam, még az volt a legvagányabb.
2 évig jártam, de nem szerettem meg. A szolfézs később jól jött, ill. bhaktaként sokakat tanítottam meg megfújni a kagylókűrtöt.
A másik hely ahol jól jött az az úttörő-táborok voltak. Ma már sokan nem tudják mi is az, de akkoriban ez kötelező volt. Mármint az úttörősködés, de a táborok nem, és én mindig szívesen mentem. Egyik ok, hogy ezek majdnem ingyen voltak és legalább történt valami nyáron. Sajnos a szüleimnek nem volt sok pénze, így nem nagyon utaztunk el sehova. Így szuper helyeken lehettem sok gyerekkel. Persze mindig valamilyen vezető lettem, pláne amikor felfedezték, hogy viszonylag rövid idő alatt a rám bízott személyekből profi csapatot szervezek.
Ez valahogy megmaradt…
Ahogy a kommentekből kiderült, a múlt héten Olaszországban voltam a kiscsaládommal. Váratlan lehetőség adódott, hétfőn szóltak, péntek hajnalban már utaztunk is. Egy kedves felajánlás kapcsán csak az utazási költséget kellett állni.
Én már egyszer jártam Olaszországban, amikor az épülő Budapesti Templomhoz és annak oltárához márványokat néztünk, de akkor nem láttam mást csak az autópályát, a hotelt és a márványtelepet. Szóval szinte semmit.
Most teljesen más volt, szuper helyen laktunk és sokfelé jártunk, de erről majd később.
9 nap egyben, ilyen sokat már nagyon rég (kb. 16 éve) nem voltam „szabin”. Persze a Szubál nevű, pont most másféléves megállíthatatlan atomrakétával nem egyszerű pihenni, várost nézni, vagy bármi, amit a lenti videó is bizonyít.
Persze nagyon élveztem, hogy ilyen sokat lehetek vele, együtt fekszünk, együtt alszunk (és gyakran ébredünk), együtt kelünk, sokat sétálunk, játszunk, birkózunk, úszunk, meg minden. Azt hiszem az család boldog volt a nyaralástól.