"Ahol az egész gyengélkedik, lehetetlen, hogy a rész egészséges legyen."

Platón

Ezzel a címmel olvastam egy cikket itt.

Érdemes elgondolkodni rajta...

"1. Dádá lesz!

Ezt már egyéveseknek is szokták mondani, ha valami olyasmi akad kíváncsi kis kezükbe, ami a felnőtt szerint nem neki való, veszélyes, piszkos, vagy ha olyasmit csinálnak, amit nem szabadna, amit már többször is megtiltottak nekik. A fizikai erőszak, fájdalomokozás kilátásba helyezésének célja, hogy ezzel jól ráijesszenek az áldozatra, hátha elég a verést emlegetni, és már annak is elegendő elrettentő ereje lesz. Valójában a verés és a verés kilátásba helyezése is kevéssé hatékony, káros gyakorlat, amely már zsenge gyerekkorban olyan féket próbál a rendszerbe építeni, amely megalázó és hatását tekintve múlékony. Ráadásul a tehetetlenség, ötlettelenség jele. "Nem jut eszembe jobb megoldás, hát rád csapok!"

2. Rossz vagy!
Talán említeni sem kellene, annyira nyilvánvalóan károsak és feleslegesek az efféle negatív minősítések. Ráadásul olyan zsenge életkorban kezdik ezt mondogatni a kicsiknek, általában egy- és kétéves kor között, amikor nem is érti, hiszen a rossz fogalma meglehetősen bonyolult, és végképp érthetetlen egy kisgyermek számára, aki még egyáltalán nem a jó-rossz ellentétpárjában gondolkodik, hanem sokkal inkább az ismerem-nem ismerem, érdekes, felfedeznivaló-unalmas fogalompárok tárgyi megfelelőiben. Ha viszont gyakran hallja, bizonyos számára izgalmas, érdekes és a felnőttek figyelmét kiharcoló magatartásformáit fogja a "rossz" fogalmához kapcsolni. Ez volt a cél?

3. Anya nem fog szeretni, ha még egyszer ilyet csinálsz!
Az érzelmi zsarolás egyfelől etikátlan eszköz, másfelől azoknak az üres fenyegetéseknek a halmazát gyarapítja, amelyek nélkülözik a valódi tartalmat. Hiszen a legtöbb szülő egy percig sem gondolja komolyan, hogy nem fogja szeretni többé a gyerekét, ha megint meghúzza a szomszéd kislány haját. A jó gyerek-szülő kapcsolatnak éppen a feltétel nélküli szeretet az alapja. Egy kicsi gyerek viszont komolyan veszi még, amit hall, és hatalmas szorongást okozhatsz neki ilyen kijelentésekkel.

4. Ha szeretsz, nem csinálsz ilyet!
Ügyes csavar az előző bekezdésben idézett "anya nem fog szeretni" kijelentésben, amit már nagyobbacskáknak szoktak mondogatni, de ugyanolyan érzelmi zsarolás. Egész kis életfilozófia rejtőzik mögötte, amely abból indul ki, hogy a gyerek mindenáron szeretné kimutatni szeretetét a szülő iránt, sőt ez elvárt kötelessége is, hiszen neki is meg kell tennie a maga hozzájárulását a családtagok egymás iránti szeretetéhez. A baj csak az, hogy a szeretet érzelmi alapon működik, a különböző kárhoztatott viselkedésformák, tettek pedig rendszerint egészen más alapokon állnak: a gyerek azért teszi, mert izgalmas, érdekes, kielégítetlen igényét elégíti ki, elégtételt ad valamiért. Vagyis abból, hogy a gyerek olyasmit tesz, ami a szülőnek nem tetszik, korántsem következik, hogy a gyerek ne szeretné a szülőt.

5. Ha nem hagyod abba, akkor soha többet...
Hányszor kiáltunk fel így felháborodásunkban, tehetetlen dühünkben! De hogy minek? Hiszen valószínűleg senki sem tudna példát mondani arra, hogy bárki be is váltotta volna ezt a fenyegetést, és tényleg soha többet ne vitte volna mondjuk játszótérre a csemetéjét. Az efféle üres fenyegetések valójában súlytalanná, következmények nélkülivé teszik a szülői nemtetszést. A gyerek pont annak az ellenkezőjét tanulja meg belőle, mint ami a célod volt.

6. Pont olyan vagy, mint az apád/anyád!
Ha megromlott a viszony a szülők közt, esetleg válófélben vannak, vagy el is váltak, sajnos gyakran elhangzik ez a mérgező mondat. Abból kellene kiindulni, hogy a gyerek esetleg ugyanúgy szereti a másik szülőt, és nem is vétkes a kapcsolat elmérgesedésében, ezért érzelmeiben mélyen megsebzi egy ilyen kijelentés. Ráadásul ezzel a mondattal mégis ráterheled a kapcsolat megromlását, összemosod a személyét a párodéval, párhuzamot vonsz köztük, felelőssé teszed. Próbáld ezt elkerülni, és ne mérgesítsd el a helyzetet még jobban azzal, hogy a gyereket is felelőssé teszed olyasmiét, aminek ő csak szenvedő alanya.

7. Nagyot csalódtam benned!
Ahogy telik-múlik az idő, az édes kisbabából, eleven kisgyerekből iskolás lesz. És ezzel kezdetét veszi az elvárások, követelmények egész sora. Bármennyire is nehéz, próbálj ragaszkodni az érzelmi támaszt és biztonságot nyújtó szülő szerepéhez, és ne vállalkozz a hajcsáréra! Persze jogod van ahhoz, hogy csalódott légy a gyereked egynémely produkciója miatt, de jobb, ha ezt nem ebben a becsmérlő és megalázó formában fejezed ki, és elvárásaidat a képességeihez, a konkrét helyzethez igazítod. Jobb, ha együtt keresitek meg a sikertelenség okát, és megbeszélitek, szükséges-e egyáltalán változtatni valamit, vagy elég belenyugodnod, hogy a gyereked nem mindenben a legjobb.

8. Te még ehhez is lusta/buta/ügyetlen vagy!
Még egy fokkal mérgezőbb, mint a szülő csalódottságával kapcsolatos kijelentés, hiszen általánosít. A "még ehhez is" azt jelzi, hogy a gyerek valójában totális csőd, mindenhez hülye, alkalmatlan a legegyszerűbb feladatokra is. Ha tényleg ennyire rossz a helyzet, valószínűleg te hibáztál, előbb, talán már kisgyermekkorban fel kellett volna figyelned az egyéni fejlesztés szükségességére. Vagy csak azzal van a baj, hogy tökéletes gyerekre vágysz, akivel villoghatsz, akár egy kitüntetéssel, amely igazolja, hogy milyen kiváló szülő vagy? Olyankor persze bosszús vagy, ha csődöt mond önnön nagyszerűséged bizonyítéka...

9. Én mindent megteszek érted, cserébe pedig nem kapok tőled semmit!
Ezzel a szülői szeretet önzetlenségét vonod kétségbe. Úgy érzed, fel kell emlegetned mindazt az áldozatot, amit a gyerekért hoztál. Ezek szerint áldozat volt, amit nem szeretetből és szívesen tettél meg, hanem ellenszolgáltatás reményében, mintegy üzleti tranzakciókét. És az üzletfeled most nem akar fizetni, vagy nem azért, és nem annyit, amennyit te kapni szeretnél. Vigyázz, az efféle mártírjátszmákba nagyon bele lehet gabalyodni!

10. Amíg az én házamban laksz, amíg az én kenyeremet eszed...
A végsőkig elkeseredett szülő utolsó kézigránátja a serdülőjével vívott verbális csatában. Nevesíti is a gyerek kiszolgáltatottságát, és ha másképpen nem megy, hát erre hivatkozva szeretné elérni az engedelmességet. Talán sikerül is. De az árát sajnos így is, úgy is te fizeted meg azzal, hogy valami jóvátehetetlenül összetörik a kapcsolatotokban. Ezzel végül is a munkaadó-alkalmazott kapcsolat szintjére szállítod le a szülő-gyerek kapcsolatot. Ha úgy érzed, valami ilyesmi kívánkozik ki belőled, beszélgess előbb más serdülők szüleivel, hogy lásd, náluk mi zajlik (reméljük, őszinték lesznek veled, és nem fényezik a valóságot), vagy kérj segítséget nevelési tanácsadóban."

Itt olvashatod az előző részt.

Múltkor a felelősséggel hagytuk abba.

A nem felszabadult lelkeket a természet (karma, stb.) előbb-utóbb a másik nem felé tereli. Ezt jó tudomásul venni és normálisan készülni rá. Az eszetlen előrerohanás és vak elutasítás sohasem jó megoldás.

Nem akarok itt és most párválasztási tanácsadást nyitni, erről talán majd máskor.

Ha végül megvan a megfelelőnek tűnő személy pár év ismerkedés után bizony meg kell házasodni vele. Tudom, hogy ez ma nem divatos, de úgy is néz ki a társadalmunk.

Sajnos mindenki szereti nyitva hagyni a hátsó ajtót, akár menekülésre, akár új személy(ek) beengedésére, de ha másik teszi ugyanezt, akkor persze nem tetszik nekünk. Egy ponton döntenünk kell. Annyi komoly területen az életünkben csak perceink, vagy másodperceink vannak egy döntés meghozatalára, a társulás/együtt járás pár éve elég kell hogy legyen.

Régen mindig úgy magyaráztam tétovázó személyeknek, hogy a házastárs az a rokon akinél van esélyed választani. Mert az összes többinél nincs. Nagyszüleid, szüleid már adottak a világrajöveteledkor, a testvéreidet, más rokonaidat sem te választod meg. Sőt az eljövendő gyermekeidet, azok párjai, gyerekeit… És így tovább.

A fenti példa a házastársra (választott rokon) a hűségben és a hosszantartó kapcsolatban is segít. Bár sokszor nem felhőtlen a viszonyunk a vérszerinti rokonainkkal, arra azért nem gondolunk, hogy lecseréljük őket egy jobbra. (Legalább is remélem.)

Ez nem is csak a válás lehetőségéről szól, hanem az egész kapcsolathoz való hozzáállásról. Természetesen mindkét részről.

Persze mindennek van határa, mint egy családban is. Ha elviselhetetlenül viselkedik egy vérszerinti rokonunk lehet távolságot tartani. A viselkedésének súlyához  mérhetőt.

Itt olvashatod az előző részt.

Szeminárium a templomi kongregáció fejlesztéséről

Őszentsége Radhanatha Swami

Oroszország, 1998.

"MINDEN SZIKRÁNYI ODAADÁS DICSŐSÉGES - NE A HIBÁKAT NÉZD

Köszönöm mindannyiótoknak, hogy eljöttetek ezen az estén és engedtétek, hogy valami
erőfeszítést tehessek arra, hogy szolgáljalak titeket. Acyuta Prabhu áldásos utasítására, Srila
Niranjana Maharaja isteni kegyéből most megpróbálok egy kicsit szolgálni titeket. Ez egy
nagyon ritka és értékes dolog, hogy van lehetőségünk szolgálni a bhaktákat. Minden bhakta
olyan értékes szolgája az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. A Sri Caitanya Bhagavatban
az Úr Caitanya Mahaprabhu elmagyarázta az érzéseit, amiket azok iránt a bhakták iránt táplál,
akik meghódoltak Neki. Azt mondta, hogy minden ország, minden bolygó, minden univerzum
és az egész anyagi megnyilvánulás minden kincse nem egyenlő egy bhakta értékével. Ez az Úr
véleménye. Van, amikor vagyonról vagy tulajdonról gondolkodunk, de minden vagyon az
egész kozmikus megnyilvánulásban nem egyenlő egy bhakta értékével a Legfelsőbb Úr
szívében.

Ezzel a megértéssel kell meggondolni, hogy mi a mi legnagyobb kincsünk. A bhakták sokszor
olyan nagy erőfeszítést tesznek arra, hogy fordítsanak, kiadjanak, eladjanak könyveket, vagy
hogy kimenjenek és osszanak könyveket, és ennek az a gyümölcse, ha valaki komolyan krsnatudatba
jön. Sok száz és ezer kiosztott könyvből, sok száz és ezer tálca kiosztott prasádamból
lehet, hogy jön egy személy, aki komolyan Krsnának áldozza az életét. Ezt magyarázza a Gita,
bahunam janmanam ante, jnanavan mam prapadyate, hogy sok-sok születés után valaki végül
tudáshoz jut, és az Én bhaktám lesz, milyen ritka is a bhakta. Bhaktisiddhanta Sarasvati
Thakura azt mondta, hogy mindez a könyvkiadás, minden templomépítés, minden prédikálás,
és az összes bhaktánk akkor ér valamit, ha egy személy tiszta bhaktává válik. Ez a mi
missziónk sikere. Látnunk kell, hogy bármelyik bhakta, aki a templomunkba vagy a
programunkra jön, ők nem közönséges élőlények. Isvarah sarva bhutanam, Krsna azt mondja,
hogy a szívből Ő irányít minden élőlényt. Ő küldi őket. Sok millió születés után valahogy
eljutnak addig a pontig, amikor Krsna úgy érzi, hogy társulniuk kell a bhaktákkal.

Amikor Srila Prabhupada elkezdte a Hare Krsna mozgalmat, bármilyen kis szikrányi jót, ami
bármelyik személy szívében volt, dicsőségesnek látott. A kezdeti időkben New Yorkban,
1965-ben és 1966-ban, ha Srila Prabhupada találkozott valakivel, aki bár rabja volt a
húsevésnek, tiltott szexuális életnek, szerencsejátéknak, önmérgezésnek, és az ateista
életstílusnak, ha az a személy szerette a prasadamot, Srila Prabhupada azt gondolta, “óh,
milyen dicsőséges!”. Nem is szólva arról, ha az a személy énekelte a Hare Krisnát, vagy
próbálta megérteni a leckéit, vagy megvette az egyik könyvét. Prabhupada ezt dicsőségesnek
tartotta. A naplójában leírja, hogy 1965-ben, mielőtt még lettek volna bhakták, központok,
vagy bárki, aki segített volna Srila Prabhupadanak, mindig kutatott valaki után, akinek volt
valami szikrányi érdeklődése Krsna felé. Egyszer tartott egy programot valakinek a házában,
azt hiszem kb. 7 vagy 8 ember ment el oda, és Prabhupada azt írta a naplójába, hogy "Ma este
programot tartottam és hét ember jött el!" Annyira izgatott lett, hogy kb. hét ember jött és
szerették a prasadamot! "Ezért nagyon bízok abban, hogy ez a mozgalom meg lesz alapítva.
És amikor énekeltem, úgy látszott, hogy tetszett nekik ez az éneklés és így megerősítést nyert
Haridasa Thakura jóslata, hogy Isten, Krsna nevének terjesztése minden faluban és városban
sikeres lesz!" Amikor látott bármilyen kis szikrányi őszinteséget, azt nagyon emelkedettnek és
dicsőségesnek fogadta el.

Egyszer egy hajléktalan elkezdett érdeklődni Srila Prabhupada tanításai iránt. És ő órákat
töltött el azzal, hogy prédikált neki. Ment vele bevásárolni, főzőtt neki és felszolgálta a
prasadamot, együtt voltak és csináltak kirtant, csak ők ketten. És visszaírt az istentestvéreinek
Indiába, hogy “találtam egy amerikait, akit érdekel a Krsna tudat. Ilymódon a mi Guru
Maharajánk missziója meg lett alapozva!” Prabhupada minden bhaktát nagyon értékesnek
látott. És Caitanya Mahaprabhu minden bhaktát értékesebbnek látott, mint az egész világ
vagyonát együttvéve. Szóval ezzel a megértéssel, ahogyan az acaryák és az Úr látják a
valóságot, szeretnék nektek feltenni egy kérdést. Mi a mi legnagyobb kincsünk? Igen, a
bhakták, helyes válasz. De mit jelent a bhakták társulása? A társulás azt jelenti, hogy egyének
összegyűlnek. És a bhakták társulása csak annyira tud jó lenni, amennyire az egyes egyének
azok. Ezért hogyha valami nagyot akartok csinálni, akkor minden egyes kis részre
koncentrálnotok kell. Nagy dolgot nem úgy teremtünk, hogy csak nagy dolgokat csinálunk.
Nagy dolgokat, amik erősek, úgy lehet véghezvinni, ha tápláljuk és fejlesztjük a legkisebb
részeket.

Srila Prabhupada felépített egy világméretű missziót. Templomok százai, könyvek
milliói az egész világon, de hogyan alapozta ezt meg? Úgy, hogy olyan sok gondot fordított
minden egyes személyre, aki bement a kis üzletébe New Yorkban. Volt egy személy, akit nem
érdekelt a filozófia, de még az éneklés se, de szerette a gulabjamunt. Srila Prabhupada
személyesen látta el annyi gulabjamunnal, amennyit csak akart. És amikor el akart menni,
adott neki egy egész napra való gulabjamunt egy csomagban és azt mondta neki, „amikor
ezzel végzel, biztos, hogy vissza fogsz jönni, és én fogok neked még adni“. Ez a személy csak
ette a gulabjamunt egy, kettő vagy három napig és aztán visszament, ott maradt a kirtanra és
Srila Prabhupada adott neki gulabjamunt, “ha ezzel végeztél, gyere vissza.“ Csak
gulabjamunért ment vissza mindig. De néhány hét múlva elgondolkozott, hogy „ki ez a
személy, aki ennyire szeret engem, és mindig adja nekem ezeket a gulabjamunokat? Követni
akarom őt.“ Ő lett az egyike a legkiemelkedőbb személyeknek a Hare Krsna mozgalomban.

Szóval minden egyes bhakta a mi legnagyobb kincsünk. Annak a bhaktának, aki komolyan
eljön ebbe a mozgalomba, gyakran nagyon nehéz, akár a templomban, akár a templomon kívül
él. Sok nehézségen kell felülkerekednie valakinek ahhoz, hogy kövesse a krsna-tudat elveit.
Az emberek annyi lehetőséget feladnak annak az anyagi érzékkielégítésnek a kedvéért, ami
mindenki szívének annyira kedves. Az emberek gyakran teremtenek komoly konfliktust a
szüleikkel és hozzátartozóikkal, amik nagyon fájdalmasak a szívnek. Gyakran a barátok, a
közösség, a hozzátartozók ítélnek el valakit és azt gondolják, hogy őrült. Van, hogy a bhakták
feladják a munkájukat vagy a tanulmányaikat. És olyan sokat kell harcolniuk az érzékek és
maya minden befolyása ellen, ami körülöttük van, amik próbálják őket visszavinni az anyagi
életbe. Jöttek, hogy szolgálják Guru Maharajunk, Srila Prabhupada misszióját és hogy
megtisztítsák az életüket. Olyan ritka az, amikor ezrek közül akár csak egy is eldönti, hogy
meg fogja tisztítani az életét. Minden bhakta, aki őszintén jön, annyira ritka és különleges.
Megérdemlik, hogy megkapják a lehető legjobb lehetőséget arra, hogy tökéletessé tegyék az
életüket.

És ezzel a megértéssel fel tudjuk fogni, hogy milyen kedves minden bhakta az Úr Krsnának,
bármilyen mértékben is mondott le Krsnáért. És azért, mert a vaisnavák olyan kedvesek
Krsnának, Krsna azt mondja, hogy aki az Én bhaktámat imádja, az még kedvesebb Nekem
annál is, aki Engem imád. Az Úr Caitanya így imádkozik, gopi padakamalayor dasa dasa dasa
anudasa, nem akarok Krsna szolgája lenni, Krsna szolgájának a szolgájának a szolgája akarok
lenni. Prabhupada egy olyan tiszta vaisnava, paramahamsa, aki mindennel meghódolt, hogy ő
a legkedvesebb Krsnának, de bárki, aki jön a mozgalmába, hogy bármilyen módon segítsen
vagy szolgáljon, az kedves Neki. Mennyire kedvessé válunk Prabhupadának és Krsnának,
amikor próbáljuk szolgálni azokat, akik kedvesek Neki. Ez az a dolog, amiért a vaisnavák
szolgálata a legvégső módszer elégedetté tenni Krsnát. És a vaisnavák megsértése a végső
mód elégedettlenné tenni Krsnát. Mindannyiunknak kell éreznünk a felelősséget. A vaisnava
társadalomban nem arra kell számítanunk, hogy mit fogunk kapni. Sokkal inkább azon kell
gondolkodnunk, hogy mi mit tudunk adni.

Amikor Őszentsége Niranjana Maharaja és az én legjelentéktelenebb személyem még fiatal
fiúk voltunk, volt az Egyesült Államoknak egy elnöke, aki egy nagyon híres beszédet
mondott. Ez a beszéd felrázta a nemzetet és adott egy megértést arról, hogy mit is jelent igazi
amerikainak lenni. Emlékeztek, azt mondta: "Ne azt kérdezd, hogy mit tud az országod tenni
érted, hanem azt kérdezd, hogy te mit tudsz tenni az országodért." Ez volt a mantra.
Természetesen ő nacionalista volt, de lelki értelemben ez az az elv, amit minden bhaktának
követnie kell. Ez a szolgálat hangulata. Ne azt kérdezd, hogy mit fog Krsna tenni érted. Azt
kérdezd, hogy te mit tudsz tenni Krsnáért. Ne azt kérdezd, hogy mit fognak tenni a bhakták
érted - azt kérdezd, hogy te mit tudsz tenni a bhaktákért. Ne azt kérdezd, hogy mit tud tenni az
ISKCON érted - azt kérdezd, hogy te mit tudsz tenni az ISKCONért. Nem panaszkodni vagy
kritizálni kell, hanem igazán vágyni a szolgálatra, segíteni, jobbá tenni a dolgokat. Ez a bhakti
szelleme. Ez az, ami vonzani fogja Krsnát, hogy záporozza ránk a kegyét. Így fejlődhetünk a
lelki életben. Prabhupada azt mondta, hogy ez a Vaikuntha atmoszféra. Mindenki szolgálni
akarja a másikat, de ahhoz, hogy megfelelően szolgáljunk, meg kell értenünk minden egyes
bhakta értékét. Még az is, aki tele van hibákkal, ha őszintén elfogadja a krsna-tudatot, akkor ő
dicsőséges. Ebben a világban millió közül egy ilyen akad. Az ember lehet, hogy koszos, de
megfürdik. Amíg fürdik, addig a tisztulás útján van. Szóval két lehetőségünk van.
Kritizálhatunk, hogy ez a személy olyan piszkos! Szörnyű személy. Vagy gondolhatjuk azt,
hogy ez a személy a tisztulás útján halad, ő egy csodálatos személy.

A bhakták hibáival kapcsolatban azt mondta Prabhupada, hogy vannak foltok a Holdon is.
Egy ember nézi a Holdat és azt mondja, “nézd ezt a ronda Holdat azokkal a foltokkal!” És egy
másik személy azt mondja, “nézd ezt a ragyogó fényt, amit a Hold sugároz ránk!” De mi van a
foltokkal? Azok jelentéktelenek ahhoz képest, amit a Hold ad. Ugyanígy bárki, aki jönni akar
és őszintén próbálja megtisztítani a szívét azzal, hogy krsna-tudatossá válik, nem számít, hogy
mennyi hibája van, ez a személy dicsőséges. Amennyire a mi szívünk jó, annyira fogjuk látni
a jóságot másokban. Amennyire tele van a szívünk hibával, annyira fogjuk nézni a hibát
másokban. Még Krsnában és tiszta bhaktáiban is hibákat fogunk látni, ha a szívünk túlságosan
a hibákra koncentrál.

Szóval nekünk a tisztulásért kell ebbe a mozgalomba jönnünk. És a tisztulásunk fő része az,
hogy hogyan viszonyulunk a vaisnavákhoz, különösen a társadalmunk vezetőihez. Igazából
minden bhakta vezető egy szempontból. Meg kell értenünk, hogy milyen fontos az, hogy
minden egyes bhakta törődést kapjon, hogy így tudják folytatni az útjukat a bhakti ösvényén,
amit olyan nehéz elérni."

Nemrég hírül adtam, hogy felkértek, hogy legyek tanácsadó, amit elfogadtam. Aztán most visszaléptem. Ennek több oka is van.

Az egyik komoly jel az volt, hogy 4-5 ember jelentkezett hozzám első helyen. Ez önmagában nem tragédia, de ha ebből valaki hiányzik, akkor még egy bhajant se tudunk összehozni. És ez így senkinek se lelkesítő.

A másik, hogy már a felkéréskor is komoly feszültséget okozott otthon, hogy ez a szolgálat időt és energiát vonna el az otthoni dolgoktól, amit már így is alig tudok teljesíteni. Ahogy korábban írtam, a rokonságunk minimális, így gyakorlatilag csak magunkra számíthatunk mind anyagilag, mind a kétkezi dolgokban. És két gyerekkel nem egyszerű az élet…

Nem szeretek visszamondani dolgokat, de elvállalni olyat, amit nem tudok rendesen teljesíteni még annyira se. És a család az első. Ők is bhakták, nem is akármilyenek.

Az már csak egy plusz dolog volt, hogy amikor elkezdtem a különböző gyűlésekre járni, akkor megint feljöttek a régi fájdalmas emlékek. Sajnos ezek nincsenek lezárva, pláne megoldva, de tisztes távolból elviselhető szinten tudtam tartani. De erről majd máskor írok.

Biztos, hogy eljön majd az időm, de úgy érzem az nem most van. Vagy legalábbis nem így.
Sajnálom, hogyha ezzel csalódást, vagy nehézséget okoztam valakinek, de nekem is csak egy (lelki)életem van...

Ha valaki meg tényleg szeretne tanácsot, az jöjjön ide, olvassa az oldalam, írjon nekem, vagy hívjon fel nyugodtan. Tényleg szívesen látom.