Srila Bhaktivinoda Thakura : Vidyára viláse
(a Saranágatiból)
(1) Nagy elbizakodottsággal a világi tudományok örömeiben merültem el. Soha nem imádtam lótuszlábadat, ó, Uram, most azonban Te vagy az egyetlen menedékem.
(2) Egyre-másra olvastam a könyveket, s hízott a reményem, mert az anyagi tudást az élet valódi útjának véltem. Ez a remény hiábavaló volt, a tudás kevésnek bizonyult. Most már tudom, hogy az effajta tudás tudatlanság csupán.
(3) Minden világi ismeret az Úr illuzórikus energiája (máyá), és akadályt jelent a szolgálatodban. Szamarat csinál az örök lélekből, mert az átmeneti világ hívévé teszi.
(4) Itt van egy ilyen szamár, aki oly sokáig hordta a hátán az anyagi lét terhét. Most, hogy megöregedtem, és nincs erőm az élvezethez, többé már semmi nem szerez örömet.
(5) Az élet gyötrelemmé lett, a világi tudás pedig tudatlansággá, melynek égető fájdalma szinte már elviselhetetlen. Az anyagi tudás olyan, akár egy hegyes nyílvessző.
(6) Ó, Uram! Lótuszlábad az egyetlen kincsem ezen a világon. Ezért Bhaktivinoda, lemondva minden anyagi tudásról, lótuszlábadat teszi meg élete értelmévé.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.