Most van Srila Sivarama Maharaja Vyasa-pujája Krisna-völgyben.

Rendhagyó módon most az aktuális, idei felajánlásomat teszem közzé, mintha felolvastam volna.

Végül is azt tettem, csak nem egy helyiségben és máshogyan.

„Kedves Guru Maharaja!

Kérlek fogadd tiszteletteljes hódolatomat!
Minden dicsőséget Srila Prabhupadanak!
Minden dicsőséget Neked megjelenési napod alkalmából!

Most, ahogy elkezdetem a felajánlást, rögtön beugrott egy dolog.
Bizony a fenti sorokat nagyon rég írtam le. Mivel sokat változott az életem, és nem vagyunk un. munkakapcsolatban, csak személyes levelek kezdődhetnének így, de azt meg rég nem írtam neked.
Pontosabban rengeteget megírtam fejben, de máskép nem. Talán jobb így.

Régebben mindig könnyű dolgom volt, mert csak visszaemlékeztem az előző évre és volt olyan közvetlen, személyes élmény, ami ihletet adott a dicsőítésedre. Persze így is szerencsés vagyok, mert sokat társulhattam veled. Remélem a jövőben lesz még rá lehetőségem.

Egy régi történet jutott eszembe. 2003 körül már nagyon szeretted volna, hogy egy méltó temploma legyen Budapesten Gauranitainak, Srila Prabhupadanak, a bhaktáknak és persze mindenki másnak.
Emlékszem mondtad, hogy ne haragudjak rád, hogy nyomsz, de téged is nyom Srila Prabhupada és egy kicsit tovább kell adnod belőle. Persze nekem a kicsi se volt kicsi, de nagy megtiszteltetés és kegy volt ez a feladat, így boldog teher is.

Néztük sorra az ingatlanokat és végül találtunk egyet, ami tetszett neked, és a bhakták is rábólintottak. Boldogan rohantam ki a gyűlésről és hívtam a tulajokat.
Ők viszont sajnos meggondolták magukat és elálltak az eladástól.

Épp Indiában voltál és kérted, hogy hívjalak az eredménnyel. Én magamba roskadva ültem és nehezen szántam rá magam, de végül megtettem.
„Na, mi újság Vijaya?” kérdezted nagyon pozitívan. Ettől még nehezebb volt kinyögnöm a rossz hírt.
„Most szomorú vagy?”
Ezt annyira kedvesen, apukásan mondtad, hogy az addig tartott gát átszakadt nálam.
„Ne legyél szomorú, te megtettél mindent.”
Csendben koppantak a könnycseppjeim az asztalra…

Keveseknek adatik meg, hogy közvetlenül tapasztalják a szeretettel teli, puha szívedet.
Én voltam olyan szerencsés.

Jelentéktelen szolgád, Vijaya Gauranga das”

…És minden más napra is.

„Kedves Uram! Az emberek általában a felsőbb bolygókra akarnak eljutni, hogy gazdagságban és élvezetekben legyen részük, s hosszú életet élhessenek, én azonban már láttam mindezt apám tettein keresztül. Amikor dühében gúnyosan nevetett a félisteneken, azok már akkor nyomban megsemmisültek, amikor látták, hogy felhúzza szemöldökét. Te azonban annak ellenére, hogy ilyen hatalmas volt, egy pillanat alatt legyőzted.
      
      Kedves Uram! Tökéletes tapasztalatra tettem szert a világi gazdagságot, a misztikus erőt, a hosszú életet és a többi anyagi örömöt illetően, amelyeket az Úr Brahmától a hangyáig minden élőlény élvez. Hatalmas időként Te valamennyit elpusztítod, ezért tapasztalataimnak köszönhetően nem vágyom egyikre sem. Kedves Uram, arra kérlek, segíts, hogy társulhassak tiszta bhaktáddal, s engedd, hogy őszinte szolgaként szolgáljam őt!
     
      Ebben az anyagi világban minden élőlény valamiféle eljövendő boldogságra vágyik, amely éppen olyan, mint egy délibáb a sivatagban. Hol van víz a sivatagban? Hol van boldogság ebben az anyagi világban? Mit ér ez a test? Csupán számtalan betegség melegágya. A filozófusoknak, tudósoknak és politikusoknak nevezett emberek nagyon jól tudják ezt, mégis az ideiglenes boldogság után sóvárognak. A boldogságot nagyon nehéz elérni, mivel azonban képtelenek uralkodni az érzékeiken, az anyagi világ állítólagos boldogsága után futnak, és sohasem jutnak el a helyes végkövetkeztetésig.
     
      Óh, Uram, óh, Legfelsőbb! Olyan családban születtem, amelyet teljesen átitat a szenvedély és tudatlanság pokoli anyagi kötőereje. Milyen helyzetben vagyok hát? S mit mondhatnánk indokolatlan kegyedről, amelyet még az Úr Brahmá, az Úr Siva vagy a szerencse istennője, Laksmi sem nyert el soha? Lótuszkezed sohasem teszed az ő fejükre, az enyémre azonban rátetted.”

Srimad Bhgavatam 7. ének 9. fejezet 23-26. vers

"A lelki világ tevékenységei tükröződnek a vágy vizén. Itt a tükröződését látjuk annak, ami ott van. Két kezük, egy fejük, két lábuk van, s itt is ugyanaz a helyzet. Mi is a kezünkkel eszünk, betesszük az ételt a szánkba, megrágjuk. Ott szintén éjszaka alszanak, nappal tevékenykednek. Van reggeli, ebéd és vacsora. Ahogyan Krisna és az ottani férfiak öltöznek, ugyanúgy van itt is, és ahogyan Rádháráni, Yasoda anya és a többi lány öltözik, azt követjük mi is. Sorban ülve eszik a prasádamot – mi is sorban ülünk.

Tehát a kultúra onnan jön. A kultúra ott a bhakták természetes Krisna iránti szeretetéből bontakozik ki, akik szeretetükből eredően megnyilvánítanak egy bizonyos formát. A Hozzá fűződő kapcsolatuk szerint viszonyul hozzájuk Krisna. Láthatjuk, hogy kapcsolataikat, melyek Krisnához fűzik őket, nagyon gondosan követik, mert a nem megfelelő viselkedés – amit rasábhásának neveznek – értéktelen, szemben áll a hangulattal.

Ennek az anyagi világban való visszatükröződésével az a probléma, hogy itt nincs semmiféle szeretet. Nem rendelkezünk az Úr iránti spontán szeretettel. Testünket anyagi vágyak miatt nyilvánítjuk meg. Persze van néhány kivétel. Hogy visszatérjünk a lelki világ kultúrájához, szabályozó elveket kell követnünk. Kezdetben azt érezzük: “Óh, mennyi szabály!”, de ezeket az elveket azért követjük, hogy a szokásunkká váljanak. Ha pedig egyszer a szokásunkká váltak, akkor a minőségen is dolgozhatunk. Mert a célunk nem az, hogy pusztán kövessük a rituálékat.

Mondhatok erre egy példát. Általában két felfogással találkozhatunk. Az egyiknél így gondolkodunk: “Jaj, ezekből a rituálékból olyan sok van, s olyan nehezek!” A másik esetben, miután elvégeztük őket, ezt gondoljuk: “Óh, kész vagyok, tökéletes vagyok!” Most ezzel kapcsolatban nézzük meg azt az egyszerű példát, amikor felajánljuk a hódolatunkat egy másik bhaktának! Erre a most készülő Padati c. könyvünkben is kitérünk majd. Az első dolog az, hogy miután megpillantunk és felismerünk egy bhaktát, ránézünk, a szemünkkel kapcsolatot létesítünk és egy kicsit elmosolyodunk, jelezve, hogy ez egy kellemes találkozás. Ha jól ismerjük, akkor jobban is mosolyoghatunk. Rupa Gosvámi több változatot említ: a száj sarkában megjelenik egy kis mosoly, vagy egy kicsit a fogak is előbukkannak, vagy még jobban kilátszanak – sok változata van ennek.

Ha olyan valakivel találkozunk, akit régen nem láttunk, vagy akit nagyon szeretünk, a magasba emelhetjük a kezünket – s a Padatinak már fél oldala meg is íródott! Az ember felkiálthat: “Haribol, prabhu!” Egy másik változatnál pedig azt kiáltja: “Jaya!” Vagy a világ egyes részein mondhatja azt, hogy: “Vánchá, prabhu, vánchá!” Mivel a vánchá-kalpa… túl hosszú, egyesek csak vánchá-t mondanak. Valójában azt mondják: vánchás. Ha lehagyod az s-t, akkor az már nem jó, az már túl száraz. Így akkor köszönthetjük egymást, ha elhagytuk Indiát, s nyugati irányban átszeltük az óceánt. (De csak az első óceánt, a másodikat nem!) Azon a területen már használhatjuk ezeket a kifejezéseket. Nagyon óvatosnak kell lenni, mert ez ott szabály. Az ember ezek után felajánlhatja hódolatát.

A hagyomány az, hogy letérdelünk és a kezünket a földre helyezzük, s elmondhatjuk a lelki tanítómesternek szóló imát és a vánchá-kalpatarubhyas ca-t. Közben gondolhatunk a bhaktára, vagy felajánlhatjuk hódolatunkat a Felsőléleknek, aki jelen van a bhakta szívében. Ezután felállhatunk, majd miután újra szemkontaktust teremtettünk vele, odaléphetünk hozzá, s elkezdhetünk vele beszélgetni, vagy a hátára tehetjük a jobb, illetve a bal kezünket. Ennek egy másik változata, ha az ember föl-le mozgatja a kezét, vagy finoman veregeti a másik hátát. Ez a kapcsolattól függ. Ha nagyon közeli a kapcsolat, akkor a kezünket hátravihetjük úgy 70 centiméternyire, majd nagyon gyorsan a hátához közelíthetjük (ezt hátbaverésnek is nevezik).
Ezek a változatok vannak tehát."

részlet Srila Bhaktividya Purna Maharaja „Daiva-varnasrama” című könyvéből

Itt olvashatod az előző részt.

Már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt előbb a „Tetteim súlya” borítója, vagy a ruházatunk váltása feketére, de mindenképpen összetalálkozott.

Mivel az korábbi ingünk szabását nagyon bírtuk, így annak a mintájára, kiválasztott anyagból ránk varrták.

Olyan feketét szerettünk volna, ami már kékes. Jól is nézett ki a végeredmény, még csillogott is a színpadi fényeknél.
Viszont nagyon műszálas volt, így ömlött rólunk a víz.

A másik gyengéje a kicsit „diszkós” kinézete volt, így viszonylag hamar kikerült a használatból.

Az én példányom a szekrényben pihen azóta, mert ez normális (nem színpadi) viseletre sajnos alkalmatlan.

Ha valaki szeretné emlékbe, jelentkezzen nálam.

Bár korábban bátran írtam, hogy felvettük az OM lemez összes dob és gitár részét, most elölről kezdjük jóval több szakértelemmel Áts Attila hangmérnök (de már majdnem zenekartag :) segítségével.

Itt egy rövid részletet láthattok Rajahamsa dobbeállásából:

Régóta nem írtam magáról az oldalról.
Se ünneplés, se statisztika.

Na. Majd most.
Az élet rengeteget változott körülöttem (és még sokat fog) mióta elkezdtem írni.
Régebben inkább beszéltem, amit most is jobban szeretek, de sok minden utal arra, hogy a billentyűzetet nyomkodni is fontos. Nem mindig, és nem ész nélkül, de kell.

A világ kommunikációjának nagy része a világhálón zajlik. Portálok, közösségi oldalak, e-mail, keresők, chat, videó, és még sorolhatnám a végtelenségig. Direkt nem írtam cégeket, amik önmagukban is fogalmak lettek azóta.

És a folyamat nem áll meg. Persze észnél kell lennünk, hogy ezeket a lehetőségeket megfelelően használjuk és ne azok használjanak minket.

Visszatérve erre az oldalra.
Az eredeti elképzelés végig megmaradt: személyes módon (kb. egy személyen keresztül) bemutatni a Bhakti-jógát, a Krisna-tudatot.
Ha valakinek ez tetszik, akkor jöjjön bátran, akinek nem az talál könnyen ennél sokkal jobbat.
Ezért engem nem fizetnek, neked se kell érte, így nagyon tiszta a kapcsolat.

Viszonylag kevés kommentet kellett törölnöm az elmúlt két és fél év alatt, de volt aki nem értette, hogy miért, pedig leírtam korábban:

„Egy fórum, vagy egy cikknek a hozzászólás az én megértésem szerint olyan, mint egy szinte végtelen kerekasztal-beszélgetés. Ezért az illem is ehhez igazodik. Persze nem gondolom, hogy lovagi meghajlás, kézcsók és egyéb kell, de amit sokan művelnek az elképesztő.  
- Tudom, hogy ezzel egy trend ellen megyek, de: mutatkozz be, legyél beazonosítható. Ha nem mered vállalni a véleményed, akkor ne szólalj meg, semmi értelme.
- A saját nevedet add meg. Nagy bunkóság valaki más neve alatt okoskodni.
- A témához szólj hozzá.
- Viselkedj úgy, mintha vendégségben lennél, mert abban vagy.
- Ha nem így teszel, ne lepődj meg, ha kidobnak
- Nem kell egyetértened, de az eltérő vélemények ütköztetésének létezik kulturált módja.
- Legyél érzékeny, bizonyos érzékeny témáknál óvatosan szólalj meg.
- Ne reklámozd magad, az oldalad, vagy bármi mást.
- Mint egy jó társaságban, inkább kezd el, segítsd a kommunikációt, mind fagyaszd”

Ahogy többször is írtam, én nagyon szeretem a szókimondást, és erre módot is adtam a „Beszéljünk nyíltan” sorozatban és azóta is, ha ez a fentiekben leírtakkal stimmel.

Ha valakinek még mindig maradt valamilyen megbeszélni valója velem, az nyugodtan keressen meg inkább személyesen. Nem hiszem, hogy bárkinek tartania kellene egy egyhetvenes, minden fajta pozíció nélküli törpecirkálótól :).

Ha figyeltél, láthattad, hogy egy jó ideje semmilyen módon nem foglalkozok az Egyház dolgaival. Pedig komolyan tudtam és tudnám növelni vele az oldal látogatottságát, de azt hiszem nem ez a lényeg.

Továbbra is lelkes és hűséges tagja vagyok a közösségnek kis családommal együtt, és figyelemmel kísérem az eseményeket, de most így hozta a sors, hogy ennyi.

Szóval ennyi.
Béke legyen veletek!

Tudom vizsgálni, hogy vajon elégedetté teszem-e Krisnát: ha megnyilvánul előttem, ha látom Krisnát, akkor tudom, hogy elégedetté teszem Őt.

Egy másik vizsgálati mód az, hogy ha a lelki tanítómesterem elégedett a szolgálatommal, akkor tudom, hogy elégedetté tettem Krisnát.

Nagyon egyszerű, mert ha követem a lelki tanítómesterem által előírt elveket, akkor kétségtelenül elégedetté teszem őt.

Sríla Prabhupáda