Kérdés: A bhaktáknak más-más igényei vannak. Van aki egy kunyhóban is elél, míg más csak palotában tud lakni. Ebben a tekintetben hogyan tudjuk megtalálni az egyensúlyt?
Válasz: Be kell érnünk a könnyen megszerezhető dolgokkal, s úgy kell élnünk. Vagyis össze kell hangolnunk a lehetőségeinket és a vágyainkat. Ezért tanácsolják azt, hogy az ember tartsa a vágyait egy kicsit az alatt a szint alatt, amennyit a lehetőségei megengednek. Ha elégedetlenek vagyunk azzal, amink van, az általában csak az elménk műve. Ha kicsit többet kapunk, valamivel majd annál is többet akarunk és így tovább. Az emberek elméjétől függően ez egyénenként változik. 
Nagyon fontos, hogy az ember fogadja el azt és éljen azzal, ami könnyedén jön. És ha úgy találjuk, hogy kevesebb jön, mint amit szeretnénk, akkor lehetséges, hogy Krisna rá akar mutatni valamire. Krisna örömmel ad bármennyit, de bizonyos mentalitásbeli akadályok miatt előfordul, hogy korlátoz bennünket. Mert a bráhmana hat kötelessége közül az egyik az adományozás. Pratigraha (kapni), és dhana (adományozni). Ahogy az írásokban is olvasható: egy bizonyos király tízezer tehenet adományozott a bráhmanáknak. De mit kezdjen egy bráhmana tízezer tehénnel? Megtartja amire szüksége van, a többit pedig odaadja azoknak a bráhmanáknak, akiknek nincs . Krisna azt mondja a 18. fejezetben, hogy az adományozás, a vezeklés és a lemondás még a nagy lelkekre is tisztító hatással van. Rupa Gosvámi ezért azt a gyakorlatot tanácsolja, hogy ha kapsz valamit, annak egy részét adományozd el, és élj kevesebből. Az adományozás által így tisztulunk, és megtanulunk egyszerűbb szinten élni, bármilyen szintről is legyen szó. Látjuk, hogy mennyit ad Krisna, és eszerint élünk.
Készíthetünk terveket, tehetünk erőfeszítéseket, de ha nem működik úgy, ahogy gondoltuk, akkor azt az Úr elrendezésének vesszük, és ennek megfelelően élünk. Így könnyű lesz az élet. A férj keményen dolgozik, megannyi dolgot hazahoz, csupán azért, mert elégedetté akarja tenni a feleségét és a családját. A férfi alapjában véve igen egyszerű: elalszik egy sarokban – egy szép, piszkos sarokban –, összegöngyöli a ruháját, bedobja egy másik sarokba, becsukja az ajtót, eszik valamit, lepihen és kész. De azért, hogy elégedetté tegye a családját, keményen dolgozik, sok dolgot szerez és így tovább. De az elv az, hogy a feleség megelégszik azzal, ami könnyedén jön – ez tartja fönn az adományozás elvét.
Az, hogy az ember képes a lehetőségeinek megfelelően élni, adományozni és megőrizni az elméje nyugalmát ezen a téren, ez mind a feleség türelmén, azaz elégedettségén múlik. Ahhoz, hogy ez az elv működhessen, vagyis hogy képesek legyünk látni, hogy mindez az Úr elrendezése, s hogy amit kapunk, az az Úr akarata, továbbá, hogy ennek megfelelően élhessünk, arra törekedve, hogy az adott szint alatt éljünk, s hogy adományozni is tudjunk valamit – ez mind-mind attól függ, hogy a feleség megelégszik-e azzal ami jön, bármennyi legyen is az. Még ha azt látjuk is, hogy a férj arra törekszik, hogy elegáns helyen lakjon, hogy legyen vagyona és különböző javai, ez általában amiatt van, hogy vonzza a nőt; hogy megmutassa, hogy ő erős: képes gondoskodni, menedéket adni. Ha azonban egyedül lenne, igen egyszerűen élne. A férfi nagyon egyszerű. Nagyon fontos, hogy mindkét fél rendelkezzen a másik iránti fogékonysággal.
Valójában mi az a boldogság, amit az ember a férfi és a nő közötti társulás első, rövid periódusában kap? Ez nem más, mint az az érzékenység, amely mindkettőben ott van a másik iránt. A férfi azzal foglalkozik, hogy mit akar a nő: “ide üljünk vagy oda, ezt csináljuk vagy azt” stb. És a nő is ugyanezt teszi. Mert az elején mindketten nagyon törekszenek arra, hogy figyeljenek a másikra, s hogy ne zavarják egymást.
Emiatt alakul ki az a hangulat, hogy minden a legnagyobb rendben van, és minden szépen fog menni az idők végezetéig. És persze erre rásegít még az a hormonális élmény, ami eközben történik. (Ezek speciális mleccha terminusok – az embernek Nyugaton kell megszületnie ahhoz, hogy értse ezeket a “finomságokat”. Ez annyit jelent, hogy az ember mindenféle furcsaságot érez a gyomrában, majd a karjában és a fejében. De persze pár hónap elteltével mindezek elmúlnak. Ők azonban azt gondolják, hogy a “szerelem” volt az oka. Pedig csak egy pár hormonról volt szó.)
Az élőlények között az úgynevezett sthaibháva, anubháva és byavacáribháva kapcsolat létezik – a lelki világban ezek játszódnak le Krisna és a bhakták között. Az anyagi világban azonban nincs meg ez a szeretet, az egész csak az érzékkielégítés utáni vágyon alapszik. Amikor úgy gondoljuk, hogy ezt megkaptuk, hogy megtaláltuk az illetőt, akivel mindez lehetséges, akkor égnek áll a hajunk, mindent elsöprő érzések borítanak el bennünket és ehhez hasonlók. Annyi líra születik ilyenkor! Az egész világ megszépül. Hat hónap után azonban nagyon rejtélyes módon hozzászokunk ehhez, a hormonok visszatérnek a rendes kerékvágásba, és azt kérdezzük magunktól: “Ki ez az ember?” Elkezdünk töprengeni, vajon mi lehet a baj, és arra a következtetésre jutunk, hogy biztos a másik az oka.
Valójában csak egy érzelmi élményről volt szó, illetve nem is érzelmi, hanem fizikai élményről, mert a lényeges, az igazi érzelmi elemet a másik személy iránti érzékenység jelenti: a gondolkodása, a mozgása, a vágyai iránti érzékenység. Ha ezt valaki megérti, s képzést kap erről, az egy egész életre elegendő lesz. Ez nem fog hat hónap után eltűnni, mert a kötelességen alapul. Az együttműködés során egy természetes ragaszkodás fejlődik ki, s a kapcsolat szépen folytatódik. Minél előbb megértjük ezt, annál hamarabb fognak megfelelően működni a dolgok. Ez nagyon fontos. Prabhupáda mondta, hogy a mi filozófiánk igen egyszerű. Krisna szolgái vagyunk, énekeljük a Hare Krisnát és visszamegyünk Krisnához. Ez a filozófia ugyanakkor nagyon mély.
Ugyanígy a kultúra alapelvei is igen egyszerűek. De ezekből az alapelvekből számtalan részlet következik, ezért nagyon képzetteknek kell lennünk, hogy meg tudjuk különböztetni az elvet a részlettől. Ha úgy tűnik, hogy a kultúra nagyon nehezen alkalmazható, az általában amiatt van, mert egy elvet részletnek hittünk, vagy egy részletkérdést alapelvnek. Például a tizenhat kör japázás egy alapelv. De az, hogy hol japázunk – a templomban, az utcán, vagy a kalkuttai buszon –, az változhat. A tizenhat kör alapelve azonban mindig érvényes. Tudnunk kell, hogy mik az alapelvek, és aztán meg kell tanulnunk, hogy ezek mire valók, s képzettekké kell válnunk abban, hogy alkalmazni tudjuk őket az adott hely-idő-körülmény szerint. Ha ezt ki tudjuk fejleszteni magunkban, akkor minden sokkal könnyebb lesz.
részlet Srila Bhaktividyapurna Swami: Daiva varnasrama című könyvéből
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.