Egy Mantra számtól vettem kölcsön a címet. Egyébként tényleg itt járt múlt héten a Budapesti Templomban Lukács Laci, a Tankcsapda frontembere.
Mint tudjátok, készítjük a filmet a Mantráról amiben interjúk lesznek olyanokkal akik valahogy kapcsolatba kerültek a zenekarral. Már mindenkivel megvolt a beszélgetés amikor végre rászántam magam és próba-szerencse alapon küldtem egy sms-t neki. Nem mintha félnék tőle, de azt hiszem értitek, hogy nem egy szimpla dolog egy nyíltan Krisnás zenekar filmjében szerepelni.
A múltban is kértük meg dolgokra és volt amikre igent mondott és volt amire nemet Volt vele interjú és közös fotó a „Kivagyok” egyik számában, de hívtuk vendégéneklésre az egyik lemezre és az nem vállalta.
Most gyors és határozott igen volt a válasz és telefonos egyeztetés után végül ő jött házhoz. Eredetileg a Govinda volt a tervezett találkahely, de neki jobban jött ki a Templom. Úgy látszik Gauranitainak volt egy terve…
Szóval végül tök jót beszélgettünk, aminek egy részét föl is vettük a készülő filmre.
Hogy a storyn kívül legyen valami tanulság is:
Gyakorlatilag ő a Tankcsapda, ami olyan szinten ver minden más hazai rock (és egyéb) zenekart, hogy az elképesztő. egyedül annyi lemezt adnak el, mint az összes többi együttvéve. Olyan mennyiségű nézőt mozgatnak meg, amit senki Mo-on.
És ez nem véletlen. Udvarias, kedves, pozitív volt, de ugyanakkor határozott is. Ennek az embernek egyáltalán nem esett nehezére dicsérni a Mantrát (és a Maha-mantrát), meglátni benne az értéket.
Szerintem így lehet valaki igazán sikeres, nem úgy, ahogy sokan mások gondolják.
Az igen népszerű témában ma csak néhány viccet teszek közzé.
Jó szórakozást, jó röhögést kívánok saját magunkon.
Vásárlási matematika
A férfi dupla árat is megad azért, amire szüksége van.
A nő bármit megvesz, ami fél áron van.
Általános összefüggések és statisztikák
A nőt addig aggasztja a jövő, amíg férjhez nem megy.
A férfit addig nem aggasztja a jövő, amíg meg nem nősül.
Az a férfi sikeres, aki többet keres, mint amennyit a felesége költ.
Az a nő sikeres, aki talál ilyen férfit.
Ha boldog akarsz lenni egy férfival, nagyon meg kell értened és egy kicsit szeretned.
Ha boldog akarsz lenni egy nővel, nagyon kell szeretned, és ne is próbáld megérteni.
A nős férfiak tovább élnek, de jobban várják a halált.
A nős férfi nyugodtan megfeledkezhet a hibáiról; fölösleges két embernek észben tartania ugyanazt.
A férfi ugyanolyan külsővel ébred, mint ahogy lefeküdt.
A nő külseje éjszaka romlik.
A nő a házasság elején azt reméli, hogy a férfi meg fog változni, de téved.
A férfi a házasság elején azt reméli, hogy a nő nem fog megváltozni, de téved.
Minden vitában a nőé az utolsó szó.
Ha a férfi ezután bármit mond, az egy új vita kezdete.
Egy érdekes cikkel találkoztam a fenti címmel, ami nagyon elgondolkodtatott. Aztán úgy döntötte, ha nekem felkeltette a figyelmemet, akkor titeket érdekelhet.
Mert úgy látom, hogy a bhakta-társadalom se mentes ettől a problémától.
Szerinted?
"Ma Magyarországon számtalan módja van annak, hogy szóval, gesztusokkal, nézéssel a honpolgár kisgyerekes sorstársai értésére adja: a gyerekek idegesítik, a gyerekek zajosak, neveletlenek és kényelmetlenek. Mit árul el rólunk, hogy ilyen gyakran és ilyen sokan találják idegesítőnek kiskorú honfitársainkat?
"A szüleid nem tanítottak meg rá?" - hangzik az erősen pedagógiai jellegű kérdés a boltban/váróteremben/buszon. És hát a feddés csak részben szól a rendetlennek minősülő gyereknek, igazából mind a hangerősség, mind a tónus a gondviselőnek van címezve, aki - úgy tűnik - képtelen hozzáfegyelmezni a kiskorút egy feltételezett közösségi normához. Utóbbi nem létezik már régóta, s bár feltámasztása lehet, hogy üdvös lenne, jelen formájában ezzel csak annyit üzen a polgártársunk: "idegesít a kölyköd, csinálj vele valamit".
A kisgyerekes szülők ma Magyarországon számtalan hasonló mondatot tudnak idézni a "ne tessék hozzányúlni"-tól (múzeum, tipikusan), a "ne itt szaladgálj"-on át az "ide nem fog felférni"-ig (tömegközlekedés). Az élőbeszéd mellett még számtalan módja van annak, hogy gesztusokkal, nézéssel a honpolgár kisgyerekes sorstársai értésére adja: a gyerekek idegesítik, a gyerekek zajosak, neveletlenek és kényelmetlenek. Ez nem generációs szakadék. Van szerencsém személyes élményként idézhetni a nálam fiatalabbtól kapott feddést, miszerint ha a gyerek fél az utcán póráz nélkül rohangáló kutyától, az baj, hiszen "így mindig félni fog tőle". És néha látom fiatal emberek tekintetét a repülőn, amikor csecsemősírást hallanak. Szóval ez nem ifjak-vének harca.
Érdemes megkérdezni az ismerős kismamákat: tíz esetből hányszor segítenek nekik az aluljáróból felcipelni a babakocsit, vagy a villamoson-buszon hányszor engedik át nekik azt a helyet, ami a babakocsinak van kijelölve. Figyelem: nem ülőhely!, csak egy hely, ahova be lehet állni, és akkor a készség nem akadályozza mások mozgását. És persze vannak még a panaszos szállóvendégek, akiket zavar a gyereklárma, és emiatt a hotel hajlandó akár fizetni is, csak ne lássa a többgyerekes családot. Esetleg jön a szemrehányás a buszon, gyerekkel piacra igyekvő szülőnek (Budapest, kertváros, hétköznap délelőtt): "Miért ilyenkor kell vásárolni jönni?". Mind-mind megtörtént esetek, név és cím a kiadóhivatalban.
Szóban mindenki marhára szereti a gyerekeket. A szülőre feddőleg szólnak vadidegenek, hogyaszongya "tegyen már sapkát a kis fejére, megfázik". Meg lehet elandalodni a szőke tincsek, huncut szemek láttán - jobbára addig, amíg a gyerek nem mozog, hanem magatehetetlenül fekszik a babakocsiban. Ha járni kezd, neveletlen kis szörnyeteg lesz belőle, akinek azok az ostoba szülei mindent megengednek. A sokgyerekes családok általános megvetés tárgyai, hiszen jó eséllyel vagy hívő katolikusok, vagy cigányok, és az egyik rosszabb, mint a másik.
Mindenesetre mindkettő a gyerekeiből akar megélni, a mi pénzünkből, és ez rémes.
Elszórtan vannak ugyan jó kezdeményezések: sok étteremben van etetőszék, néhol gyerekmenü. Lehet kapni útikönyvet, amely a kisgyerekes családoknak szól. De az alapállapot mégiscsak az, hogy aki kisgyerekes, az 1., felelőtlen - hiszen hogyan tartja el a gyereket a mai világban, 2. nyilván mindent megenged, és rosszul nevel, mert a gyerek futkározik, felmászik és megfogdos, összetör; tessék, ugye megmondtam, 3. valamiképpen élősködik a közösség javain, visszaél a türelmével, és abszurd előjogokat követel magának.
Bár az elvárás az lenne, hogy a gyerek csendben üljön, s olyan frusztrált zombivá váljon, mint önjelölt közösségi nevelői - és később jó eséllyel ilyen is lesz, egyébként -, kezdetben nem az. Rohangál, hangoskodik, kérdez: érdekli a világ. Csak hogy lefussuk a kötelező köröket: igen, én is ismerek botrányosan nevelt, füstölőillatban pácolt, szigorúan vászonkendőben sétáltatott gyereket, aki hat napig ugyanabban a pelenkában mászkál, meg elkényeztetett, akaratos kis hülyét, akinek már a dömperje is Maserati volt. De figyelmeztetek mindenkit: aki azzal érvel, hogy vannak ilyen gyerekek, következésképp minden gyerek ilyen, az valamit nagyon elronthatott a felső tagozaton. Úgyszintén nem ér használni ebben a kontextusban a "néha", a "legtöbbször" és a "majdnem mindig" határozókat sem. Egyébként pedig: ha a gyerekek többsége ilyen lenne, az ürügy lenne-e arra, hogy mi neveljük a másét?
A helyzet az, hogy a magyar társadalom nemcsak a múltjával nincs kibékülve, a jövőjével sem. Amennyiben a jövőt a gyerekek jelentik. A gyerekeket és természetes környezetüket, a gyerekeseket (ne adj' isten: a családot) nemcsak azért kéne megbecsülni, mert majd fizetik a tébét és a nyugdíjat utánunk a még láthatóan sokáig fennmaradó felosztó-kirovó rendszerben. Hanem azért is, mert a hozzájuk való viszony a közösség tudatosságát, jövőbe vetett hitét s főként: kohézióját is mutatja. Az a nemzet/társadalom, amely nyűgként tekint a gyerekre, nem húzza sokáig. A mi hazánk sem.
Magyarország ma gyűlöli a gyerekeket."
A „Tetteim súlyá”-nál bejáratot csapat kezdett munkához a „108” borítóján.
Az alapötlet a 108 különleges elhelyezése volt. Sikerült úgy, hogy bár beborítja az egész borítót, többen nem találták. Van itt minden, ami korábban felbukkant: kék, sárga, piros, fekete.
A szövegek elhelyezése, és az akkori tagokról készült tusrajz szintén egyedi lett.
Itt újult meg a Mantra-logó. Addigra már mindenki rátalált a betűtípusra és boldog-boldogtalan használta. Így Dénes egy kicsit kiegészítette. Azóta is ezt használjuk.
Dénes addigra ismét Kecskeméten lakott így személyes találkozó nélkül készült el a borító. Skype-on dumáltunk órákat és küldözgettük egymásnak az anyagokat.
Itt van még egy érdekes kép ami akkor készült, nagyon profi, de végül nem használtuk semmire és most láthatja mindenki először.
„ Ne számíts arra, hogy egyszer kedvezőek lesznek a körülmények. Ilyen nem létezik. Amikor Amerikába jöttem, egy pillanatig sem számítottam semmiféle kedvező helyzetre. Elkeseredésemben egy verset is írtam erről, tudod, amelyikben az áll, hogy ’Ki fogja ezt elfogadni?’ Ez a helyzet.
Krisna kegyéből fokozatosan kedvezővé vált a helyzet, te azonban ne reménykedj semmiféle kedvező helyzetben. Meg kell birkóznod a kedvezőtlen helyzettel, és kedvező helyzetet kell teremtened a prédikáláshoz. Ezt jelenti a prédikálás.”
Beszélgetés, 1976. augusztus 20.
Hétfőn én tartottam leckét a Templomban a Srimad Bhagavatam 4. énekéből, ahol épp Puranjana király (a lélek) palotájáról (a testről) van szó.
Ebben a versben és magyarázatában szemekről tudhatunk meg érdekes információkat a Szentírások tükrében.
A Khadyotá és az Ávirmukhi elnevezésû két kapu keletre nézett, de egy helyre építették őket. Ezen a két kapun át ment a király Vibhrájita városába Dyumán nevû barátjával.
MAGYARÁZAT: A két név, Khadyotá és Ávirmukhi jelentése: „szentjánosbogár” és „fáklyafény.” Ez arra utal, hogy a két szem közül a bal gyengébb. Noha a két szem egy helyen van, az egyiknek a látóereje nagyobb a másikénál. A király, azaz az élőlény arra használja ezt a két kaput, hogy megfelelően lássa a dolgokat, de csak akkor lát, ha barátja, Dyumán is elkíséri. Ez a barát a nap. Noha a két szem egy helyen van, napfény nélkül nem látnak. Vibhrájita janapadam. Ha az ember valamit nagyon tisztán akar látni (vibhrájitam), akkor két szemmel, valamint barátja, a napfény segítségével kell látnia. A testében mindenki király, mert a saját akarata szerint használja a különböző kapukat. Bár nagyon büszke látó- és hallóképességére, mégis a természetre van utalva. S.B. 4.25.47.
Az én hozzáfűzésemet innen tudod letölteni és meghallgatni.
A címben említett kérdés végig kíséri az életemet. Amikorról emlékeim vannak (kb. ovi) már ott volt a probléma, ami aztán folytatódott a sulikban, katonaságnál, munkahelyen, sőt itt a Krisna-tudatban is.
Alapvetően a természetemben keresendő a forrás. Egyszerre vagyok elvhű, igazság-bajnok, szókimondó, forradalmár és nagyon érzékeny, konfliktust- és mások megbántását kerülő személy. Hát ők „ketten” háborúznak már több mint 40 éve.
Persze tudom, hogy ez probléma mindenkinek, kinek jobban, kinek kevésbé. Ezért is érdekes ez a téma. Itt, ezen a blogon is találhatsz erre utaló témákat.
Sokat számít a híres „hely, idő, körülmény” tényező, hogy hol, mikor és milyen helyzetben kell megmondani a frankót, de ennek inkább egy külön bejegyzést szánnék.
Van egy pont, amikor döntened kell: igen, vagy nem. Megszólalok, vagy kussolok. A dolog egyszerűen hangzik, de messze nem az. Hogy ezt a döntést megfelelően meghozd nagyon sok körülményt ismerned kell. Nézzünk néhányat:
- dolgom-e az adott témáról szólni
- megy e előre attól, amit mondok
- kíváncsi egyáltalán valaki a véleményemre
- van-e olyan kapcsolat, hogy esély legyen
- nem-e ártok inkább az adott esetben
- biztos, hogy ott és akkor kell szólnom
- motivációktól mentes vagyok-e
- és még sok minden más…
Életemben most egy olyan szakaszon vagyok túl, amikor szinte mindenről a környezetemben kellett, hogy legyen véleményem és ezt nyilvánosságra is kellett hoznom, szinte csak a módszeren gondolkodhattam. Egy darabig nehéz volt megemészteni, hogy ez most nincs így és nyugodtan lekapcsolhatom rendszeresen a beépített analizátort.
Ez a mostani időszak jó arra is, hogy nyugodtan elgondolkodjak rajta, vajon „megmondjam, vagy nem”.
Te szoktál ilyesmin gondolkodni?