Így a választások közepette a hazugságról beszélni elég bátor dolog. Ezért nem is fogok.
Legyen inkább humor, vicc, azt legalább mindenki szereti.
Sőt, jobb, mint kapni. Szolgálni másokat jobb, mint ha minket kényeztetnek.
Ez a meglepő tény a Krisna-tudat alapfilozófiája. Amikor először találkoztam vele engem is megdöbbentett. Ugyanis nem erről szól az anyagi világ. Az emberek vagyonokat fizetnek azért, hogy például valaki más főzze meg az ételüket és szolgálja fel. Nem irigyeljük a szakácsot, vagy a pincért.
Pedig a lelkivilágban mi vagyunk a szakácsok és a pincérek és egyetlen vendég van, az pedig Krisna, Isten. „Hú, ez nem hangzik valami vonzóan…”. Igen, ezért vagyunk itt, mert mi akartunk a szolgált lenni. És addig maradunk, amíg így gondolkodunk. Pedig igen könnyen rá tudunk jönni, hogy ez így nem jó.
Valóban, amikor kapunk valamit, akkor rövid időre boldognak, elégedettnek érezzük magunkat. Eltalálták a vágyunkat, netán még túl is teljesítették. De utána? Elfogyott, megszokom, hogy van, és jön az újabb kívánság. Szóval, elmúlt.
De mi van, ha másokat akarunk elégedetté tenni? Emlékszel, amikor valamelyik szeretettednek adtál valamit, aminek örült? Milyen jó érzés volt! És ez elmúlt? Nem, maximum kevésbé emlékszel rá. A legszebb benne az, hogy ez automatikusan elindít egy adok-kapok szeretet körforgást. Persze ez nem egy pingpong meccs. Gyakran 5-ször, de lehet, hogy 100-szor kell adnod, de nem veszítesz semmit.
Ezt elődeink már rég tudták. Gondolom mindenkinek van tapasztalata nagymamáról, dédiről, hogyha beállítottál hozzá automatikusan adni, főzni akart valamit. Emlékszem, hogy amikor vegetáriánus lettem sírva könyörögtek nekem, hogy mindent, bármit megtesznek, csak ne vegyem el a lehetőséget, hogy főzhessenek nekem.
Furcsa, nem? És észrevette, hogy sokkal nyugodtabbak, boldogabbak, mint mi?
Amikor tőlem kérdezik, hogy mitől van a sok probléma, akkor a válaszom az: nem azt csináljuk, amit kell. Így nem működnek a családi-, házastársi-, baráti-, emberi kapcsolatok. Világ sok részén még működnek kultúrák, amik segítenek embereknek, hogy ki, kinek, mit, mikor, hogyan csináljon. Ilyen a Krisna-tudat is. Persze nem elég csak a külsőségeket felvenni, újra kell gondolni minden kapcsolatunkat és dolgozni kell rajta.
Ezt nem szégyen újratanulni. Szégyen itt maradni az anyagi világban, ahol az egyre több önző ember között mi leszünk az egyik.
A fenti bátor refrénnel én írtam egy dalt a 2001-es „Életről életre” albumra.
A zenei oldalát Acyutával és Gopikrisnával együtt raktuk össze, amíg Jaya Hari elszaladt egy riportot adni. Ha ottmarad, talán nem hagyja, hogy az addigi Mantrától szokatlan gyors és trash-es számot elkövessük.
A szöveg is én voltam, némi belenyúlással. Sokszor nyilatkoztuk (és még remélem fogjuk), hogy ha rock/metál/hardcore/stb lázadásról szól, akkor mi vagyunk az igazi lázadók.
IGAZI LÁZADÁS
Azt hiszed, hogy lázadsz
De én látom, hogy ez csak a látszat
Tudom, hogy nem több ez nálad
Mint egy olcsó amerika-utánzat
Lázadj fel
Lázadj fel
Hol van az igazi lázadás
Hol van az igazi arc
Hol van az igazi támadás
Hol van az igazi harc
Ütöd magad és csontig szúrod
De te sem tudod, hogy meddig bírod
Lehet, hogy csak néhány kődarab
Amit úgy hívnak, hogy a sírod
Lázadj fel
Lázadj fel
Hol van az igazi lázadás
Hol van az igazi arc
Hol van az igazi támadás
Hol van az igazi harc
A másik érdekessége, hogy vendégszerepel benne a Replika frontembere Csató/ Nitaibhavana. Úgy gondoltuk, hogy ehhez ő illik. Ha már ott volt megkértük, hogy a szólót is tolja fel. Hát megcsinálta! Mondtuk neki, hogy olyan Kerry Kinges (Slayer) kellene. Erre fogta az egyetlen tremolós gitárt, egy Ibanez Jam-et és egyből ilyet csinált. Szegény Acyutának csak kerekedett a szeme, amikor a szóló végén úgy benyomta a tremolót, hogy a húrok hozzákoppantak a pickuphoz.
Épp Budapesten játszott a Replika és csak beugrottak. Teletömtük őket sütivel amikor megérkeztek és utána akartunk munkához látni. Ekkor váratlan akadály gördült elénk: ránézett Nitai a szövegre: „Lázadj fel? Én most nem tudok lázadni. Teljesen boldog, elégedett vagyok. Én most nem lázadok.”
Aztán valahogy összeszedtük az öreg rockert és ez lett a végeredmény:
És itt egy különlegesség, amit mostanában találtam meg. Ugyanez a szám, csak végig Nitai énekel. Jaya Hari csinált egy ilyet is, de aztán elvetettük, mert túl keménynek gondoltuk az albumra.
Szóval, szenzáció! Most először és utoljára itt a különleges verzió:
A nagy sikerre való tekintettel folytatódik a filmsorozat. Nyílván való, hogy ez nem az operatőr és a vágó/ rendező, hanem a szenzációs főszereplő érdeme.
Április elején jártunk a veresegyházi Medvefarmon. Itt mind látható, barátkoztunk a macikkal és felültünk az ott ácsorgó minivonatra. Leszállni már nem volt ilyen egyszerű, hisz most ez a közlekedési jármű nagyon közel áll Szubál szívéhez.
A Déditől kapott labdával fociztunk a kertben. A kamera egy kicsit mozog, mert egyszerre kellett rúgnom és felvennem. Érdemes figyelni milyen ügyes a kissrác!
A szobai nagy kedvenc a favonat. Nem sok mindennel tud így ellenni…
És végül egy kis esti ugribugri.
Íme:
„A törvényt nem lehet megsérteni.
Ha mégis megpróbálnánk, legfeljebb magunkat fogjuk megsérteni vele.”
Cecil B. de Mille
Ha valaki ismeri Sivarama Maharajat tudja, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint a metal, vagy a rock zene. Mindig adok neki a megjelenő Mantra lemezekből, amit nagyon kedvesen és udvariasan elfogad, mint egy felajánlást és egy jó lehetőséget a elesett élőlényeknek.
Egyszer, másfél-, két szám erejéig bele is nézett egy koncertünkbe. Legutóbb, elküldtem neki a „Hiszel-e még bennem” klipjének linkjét, ami még tetszett is neki.
Ő egy végtelenül finom úriember, akinek ez a fajta csörömpölés aminek a szövegét sem érti teljesen megterhelő. Érthető.
Ezért is volt nagyon meglepő, amikor most vasárnap reggel a nagy kirtan 2. szakaszában egy ismerős dallammal kezdte el énekelni a Hare Krisna Maha-mantrát. Nem jöttem rá egyből, de amikor súgtak egy kicsit, beugrott: ez a „Stairway to Heaven” volt a Led Zeppelintől! Itt tudod meghallgatni, letölteni.
Mennyi minden visszaajánlható Krisnának!
És ilyen volt az eredeti a 70-es évek elején:
Ugyanaz szimfónikus verzióban:
Mivel már tavaly ilyenkor is létezett az oldalam volt egy hasonló című írásom, azzal a különbséggel, hogy eggyel kevesebb, 19 állt benne.
Ez volt az első alkalom, hogy írtam magamról. Azóta jól belejöttem :).
A történetet nem ismételném meg még egyszer, olvassátok el, de az aktualitása nagyon fontos.
Egyfelől kettőnk életében. Sok mindenre lehet emlékezni, de ez a legnagyobb szám és ez volt a kezdete mindennek. Sok mindenen keresztülmentünk ez alatt a néhány év alatt, és remélem sikeresen fejezzük be földi pályafutásunkat együtt. Most már hárman.
Aztán remélem ez másoknak is példa lehet. Nem feltétlenül mi, hanem az, hogy egy párkapcsolat nem csak egy átmeneti „binisz”, hanem legalább olyan komoly, mint a vér szerinti rokonság. Bár ma már ez is hanyatlik.
Erről még fogok írni többet, és beszélni a Gondolkodó Klubon. Mert látom és tapasztalom, hogy ez mekkora probléma. És ha a társadalom legkisebb egysége, a család nincs rendben akkor semmi se lesz…
Visszatérve ránk, csak ismételni tudom a köszönetemet Neki, a kedves feleségemnek, aki kibírta velem ezt a 20 évet, és mellettem állt jóban-rosszban.