A legrosszabb dolog a világon a visszautasítás. Az érzés, hogy nem kellesz.
Talán azért kell ezt olyan gyakran megszenvednünk, mert ugyanezt csináltuk/csináljuk Istennel is.
Meg egymással is.
Visszautasításra visszautasítás lesz a válasz. Lehet, hogy térben, időben, módszerben lesz különbség, de a lényeg ugyanaz.
Ezért boldogtalan mindenki. 
Nem tudjuk melyik volt előbb. A férj azért jár kocsmába, mert a sárkányszerű feleségnél még ott is jobb, vagy azért lett hétfejű az ara, mert a családfő a piát választotta ő helyette.
Pedig nem így kezdődött. Odáig voltak egymásért (bár ezt később gyakran letagadják) és mindent megtettek, hogy a másik kedvébe járjanak. Csinosan öltözködtek, kedves szavakkal bókoltak egymásnak, ajándékok, meglepetések, romantika…
Hova lett mindez?
Talán csak nem lett a hétköznapi megszokás áldozata?
Úgyis ott van.
„Majd ha kell valami neki, akkor megveszi magának.”
„Mindig elkölti a pénzt valami szarra”.
Gyerekkorom óta keresem az örök, vagy legalább a tartós boldogság kulcsát.
Nem én vagyok az egyetlen, hisz erre vágyik természeténél fogva minden lélek, csak nem tudja, hogy hogyan kezdjen hozzá.
A nagy filozófusok és bölcsek sokféle megoldásra jutottak, de egy dolog biztos: magunkat nem tudjuk boldoggá tenni bármennyire is szeretnénk.
Talán ha elkezdenénk szeretni, elfogadni egymást…
(Ez a bejegyzés nem csak a párkapcsolatokról szólt)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.