Itt olvashatod az előző részt.

Már elég komolyan kezdték szervezni a fesztivált, komoly nagyszínpaddal, sőt külföldi előadókkal.
A Krisnás sátor is arrébb került egy fás, bokros területre, hogy nekünk jó egy nyugis hely.

Abból a szempontból tényleg jó volt, hogy árnyékos és viszonylag csöndes volt, viszont az átmenő forgalom minimálissága miatt kevesen voltak.

Ebben az évben vett az Egyház egy saját 10x20 méteres sátrat, melyet segítettem felállítani és lebontani. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel sok évre megpecsételődik a sorsom.
Ugyanis a két eredetileg betanított személy kihullásával mindenki úgy könyvelte el, hogy én vagyok a „sátras”.

Persze ezzel semmi baj nem lett volna, hisz én személy szerint szívesen csináltam/csinálok bármit, de a legtöbbször hiányoztak az eszközök és főleg az emberek. Ebben az évben például a Tömő utcai ingyenkonyhából (azaz az utcáról) hoztam az embereket a dög nehéz vasszerkezet összeállítására.
Komoly volt…

Visszatérve a programra: bhajanozott kint Sivarama Maharaja, B.B. Govinda Maharaja, Gunagrahi Mahara és még sokan mások, de már érezni lehetett, hogy esténként a tradicionális hangszerek nem elegendőek.

Nemrég láttam egy rövid kis filmet amiben szerepel az általam nagyon tisztelt személy, ami nem titok hisz a vele történt beszélgetést is itt tetem közé több részletben.

Szépen van megcsinálva, de a legsúlyosabb Radhanatha Maharaja alázatossága és az, hogy ennek (és persze a hihetetlen kitartásának) mi lett az eredménye.

Nézzétek meg mindenképp!

"Ma az intelligenciáról beszélünk, s arról, hogyan működik ez a férfiaknál és a nőknél. A védikus írások leírják, hogy az intelligencia az emlékezetet, a tudást és a megkülönböztető képességet foglalja magába. Látjuk, hogy ezek alapvető kapcsolatban állnak az oktatás három szintjével is, amiről beszéltünk. Az emlékezet a hallással függ össze: különböző témákról hallunk, és megjegyezzük őket. A második szinten, az elmélkedés (kontempláció) szintjén, tudáshoz jutunk. E tudásra a szolgálatvégzés és az elmélkedés együttese révén teszünk szert.

A következő szinten a tudásból megvalósításhoz jutunk. A megvalósítás az az erő, amellyel meg tudjuk különböztetni, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk. A védikus irodalomban a három közül a megkülönböztető képességet tekintik a legfontosabbnak. De azon belül is azt tartják a legfontosabbnak, hogy különbséget tudjunk tenni az anyag és a lélek között. Prabhupáda említi, hogy az intelligencia három alapvető aspektusáról az egész világon tudnak. De hol van az az egyetem – kérdi – ahol megtanítják, hogyan tegyünk különbséget az anyag és a lélek között? Ezért mi úgy határozzuk meg az intelligenciát, mint az anyag és a lélek közötti megkülönböztető képességet. A védikus írásokban rengeteg megtanulandó dolog, tudás és az anyagi szférán belüli különbségtétel található.

A védikus tudomány tizennégy különböző ága közül tizenhárom foglalkozik az anyagi világgal (hiszen mégiscsak itt élünk!), s csak egyetlen ág, a vedánta képviseli a transzcendentális tudást. A Srimad-Bhágavatam ebbe az ágba tartozik. A Bhágavatam határozza meg úgy az intelligenciát, mint az anyag és a lélek közötti megkülönböztető képességet. Más puránák és a védikus irodalom más alkotásai egyéb intelligenciafajtákat is tárgyalnak, de a Bhágavatam nem foglalkozik velük. A tudás összes egyéb ágának végkövetkeztetését nyújtja, s megmutatja, hogy hogyan állnak azok kapcsolatban a transzcendentális tudással.

Meg kell értenünk, hogy az anyagi testben, a szívben elhelyezkedő elmének, intelligenciának és egónak a test közvetítő közegén keresztül kell működnie. Ha van egy vágyunk, a testünkön keresztül tudjuk azt kielégíteni. A vágy sok mindennel összefügg: van egy bizonyos fajta orrunk, szemünk stb., bizonyos dolgokat szeretünk szagolni, megérinteni vagy látni. A szemétnek rossz szaga van, nem szeretjük. Egy disznó számára azonban ez nektár. Más szóval egy adott szintre, területre korlátoz minket a testünk. Ezzel kapcsolatban elmesélek egy érdekes esetet.

Malajziában történt, még a templom megalapítása előtt. Mivel ez egy muzulmán ország, elfogtak néhány bhaktát – prédikáltak, ami ott nem megengedett. Muzulmán családból származtak, ezért amikor a szülők rájöttek, hogy a gyerekeik bhakták, megpróbálták átprogramozni őket. Egy elmegyógyintézetbe küldték őket, ahol különleges gyógyszerekkel kezelték őket, hogy elfelejtessék velük a dolgokat. Az egyik fiú mindent elfelejtett, a nevét, azt, hogy ki volt, mindent. Ugyanis az volt a tervük, hogy kitörlik az emlékezetét, s amikor mindent elfelejtett, újra megtanítanak neki mindent: “így hívnak, ez az anyád, az apád stb.” De történt egy kis probléma. A bhakta mindent elfelejtett, de még mindig énekelte a Hare Krisnát. Sohasem tapasztaltak ilyet azelőtt. A lélek egy másmilyen síkon működik tehát. Az anyagi intelligencia a test mechanizmusán keresztül működik, de ha az emberben kifejlődik a transzcendentális intelligencia, az egy másik dolog. Így az uttama-adhikári  transzcendentális minden anyagi helyzethez (társadalmi, családi háttérhez) képest."

részlet Srila Bhaktividya Purna Maharaja „Daiva-varnasrama” című könyvéből