"Azok, akik az odaadó szolgálat e maradandó útját járják, s Engem tekintve legfelsőbb céljuknak nagy hittel teljesen elmerülnek ebben, azok nagyon-nagyon kedvesek Nekem.
MAGYARÁZAT: Ebben a fejezetben a második verstől (mayy ávesya mano ye mám, „elméjét Rám szögezve”) az utolsóig (ye tu dharmámritam idam, „az örök hivatás vallása”) a Legfelsőbb Úr a transzcendentális szolgálat folyamatait magyarázta el, melyek által elérhetjük Őt. Ezek a folyamatok nagyon kedvesek az Úrnak, s elfogadja azt, aki valamelyiket követi. Arjuna azt kérdezte: „Ki a jobb? Aki a személytelen Brahman útját járja, vagy aki személyesen szolgálja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét?” Az Úr válaszából egyértelműen megtudhatjuk, hogy a lelki megvalósítás valamennyi folyamata közül kétségtelenül az Istenség Személyiségének végzett odaadó szolgálat a legjobb. 
Ez a fejezet tehát elmondja, hogy a megfelelő társaság hatására az emberben vonzalom ébred a tiszta odaadó szolgálat iránt, aminek eredményeképpen elfogad egy hiteles lelki tanítómestert. Az ő irányításával gyakorolni kezdi a hallás és az éneklés folyamatát, majd hittel, ragaszkodással és lelkesedéssel követni kezdi az odaadó szolgálat szabályozó elveit, s ily módon az Úr transzcendentális szolgálatához lát. Ezt az utat ajánlja ez a fejezet. Kétségtelen tehát, hogy az odaadó szolgálat az egyetlen abszolút út, amely az önmegvalósításhoz és az Istenség Legfelsőbb Személyisége eléréséhez vezet.
A Legfelsőbb Abszolút Igazság személytelen felfogása, amelyről e fejezetben olvashattunk, csupán addig ajánlott, amíg az ember át nem adja magát az önmegvalósításnak. A személytelen felfogás tehát csak addig hasznos, amíg az embernek nincs lehetősége arra, hogy egy tiszta bhakta társaságát élvezze. Az Abszolút Igazságot személytelennek vélő ember nem cselekszik tettei gyümölcséért, meditál, s a lélek és az anyag megértése érdekében a tudás elsajátítására törekszik. Ez addig szükséges, amíg nincs lehetőség egy tiszta bhakta társaságára.
Szerencsére ha valaki arra vágyik, hogy közvetlen, tiszta odaadó szolgálatot végezzen a Krisna-tudatban, akkor nincs arra szüksége, hogy a lelki megvalósítás előző lépcsőit fokról fokra végigjárja. Az odaadó szolgálat — amit a Bhagavad-gíta középső hat fejezete ír le — sokkal célravezetőbb. Az embernek nem kell aggódnia amiatt, hogy testét-lelkét fenntartsa, mert az Úr kegyéből minden természetesen történik."
Bhagavad-gíta 12. fejezet 20. vers
Most jöttem rá, hogy még a legkrisnásabb hardcore zenekarról nem is írtam.
Most se fogok sokat, mert Gulabék magukért „beszélnek”.
Itt egy új cucc a most kijövő „Darsana” lemezükről:
Srimad Bhagavatamból mindent meg lehet tanulni. Persze ha akarjuk és nem úgy olvassuk, mint egy mesekönyv, vagy csak valami, amiből le kell vizsgázni gyorsan.
Ilyen dolog a diplomácia is. És itt nem politikusokra kell gondolni. Srila Bhaktividyapurna Maharaja azt mondta egy leckében, hogy az egész élet egy diplomácia. Ahol emberi kapcsolatok vannak, ott valaki valamilyen módon érvényesíteni akarja a vágyát. Legyen az akár lelki is.
A nagy szentek azért mentek a Himalájába extrém körülmények közé, teljes magányba, hogy ezt elkerüljék.
De mi ezt (általában) nem tehetjük meg, így hallgassuk mit mond Srila Prabhupada a 7. ének egyik versének magyarázatánál:
„Annak a tanítványnak, aki uralkodó vagy király lesz, nagyon fontos, hogy megtanulja a diplomácia négy elvét. A király és alattvalói között örökös versengés folyik. Ezért amikor egy állampolgár a király ellen lázítja a népet, a királynak kötelessége, hogy magához hívassa, és kedvesen megpróbálja megbékíteni, így szólván: „Te egy nagyon fontos személyiség vagy az államban. Mi szükség arra, hogy valami új ürüggyel lázadást szíts a nép között?”
Ha a polgár nem békél meg, a királynak fel kell kínálnia neki egy jobban jövedelmező hivatalt, például kormányzói vagy miniszteri állást — bármilyen posztot, ahol magas fizetést kaphat —, hogy az ő oldalára álljon. Ha az ellenség tovább lázítja a népet, a királynak meg kell próbálnia viszályt kelteni az ellenség táborában, de ha a lázító tovább folytatja tetteit, a királynak az argumentum ad baculumot — a szigorú büntetést — kell alkalmaznia, és tömlöcbe kell vetnie vagy ki kell végeznie az illetőt.” SB.7.5.19.
Elolvasva nagyon logikusnak és kézenfekvőnek hangzik. Mert az is. Bár az eset több millió éve történt, azóta is erre tanítják a királyokat, uralkodókat, vezetőket.
Az intelligens személyek kerülik az utolsó módszert,mert ott mindenki veszít.
A megbüntetett ugye nyilvánvaló, de az ítélethozó sincs könnyű helyzetben, mert egy ilyen döntés gyakran népszerűség vesztéssel jár, sőt visszahatástól és bosszútól is tartania kell.
Az első kettő lehetőség a legjobb hisz itt mindkettő nyer. A hőbörgő is kap valamit, és az uralmat gyakorló pedig egy új szövetségessel lesz gazdagabb, és nem is akármilyent.
Mert aki lázad az akar valamit, nem fél kimondani, kiállni mellette, harcolni érte. Az ilyen ember különlegesen értékes.
És jobb, ha a mi oldalunkon harcol, mint ellenünk.
Legalábbis így logikus…
Itt olvashatod az előző részt.
2. Érdekkonfliktus
Az érdekkonfliktusban az eltérő érdekek ösztönzik a feleket a szembenállásra, de vélt/valós konkurencia is erősítheti.
Legtöbbször behunyjuk a szemünket és úgy csinálunk, mintha nem lennék eltérő érdekek pl. egy családban, vagy akár egy lelki közösségben.
Pedig természetesen vannak és ezt jó tisztán látni, kimondani.
Innentől tudunk dolgozni rajta.
- A felek keressenek rá időt, hogy őszintén leülnek, elmondják és (ami még fontosabb) meghallgatják egymás igényeit.
- Ha kell ehhez vonjanak be 3. felt mediátornak.
- Alkossanak felek közös célt, stratégiát és ebbe helyezzék bele a helyzetet.
- A domináns személyek vegyenek egy kicsit vissza, a bátortalanabbak szedjék össze magukat és így keressék a megoldást.
- A vagy/vagy, is/is helyett próbáljuk a 3., közös utat megtalálni.
3. Kapcsolati konfliktus
Kapcsolati konfliktusról beszélünk, amikor saját érzelmeiket, sztereotip vélekedésüket rávetítik a másik félre tévesen. Oka lehet hamis észlelés hibás kommunikáció, ismétlődő negatív szokás.
Mi majdnem mindent kapcsolati problémának élünk meg, melyet aztán szakítással, válással, stb. próbálunk megoldani sikertelenül, de a fenti leírás egy szűkebb értelmezés. Persze annyira nem szűk, hogy ne fussunk bele naponta (többször).
Mit tehetünk?
- Próbáljunk a másikról érzelem mentes, teljes képet kapni. Mielőtt elkezdjük utálni, beszéljünk vele :)
- Általában van idő, hogy lehiggadjunk. Felspanolva ritkán teszünk, mondunk jó dolgokat…
- Ne higgyünk a pletykáknak. Ennyi. Az a 10-20% (garantáltan nem több!!!) ami ezekből igaz nem éri meg a véleményalkotás visszahatását.
- Nem csak negatív irányban kell óvatosnak lenni. A túlzott, megalapozatlan lelkesedés is veszélyes.
- A horoszkóp, eneagram, stb. bevetése szuper segítség lehet a kapcsolatokban, de óvatlanul, ostobán, otrombán használva végtelenül veszélyes is.
folyt. köv.
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes egy ilyen beszédet mondott a Mathias Corvinus kollégium évzáróján.
Nekem nagyon tetszett, érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta:
„Szeretem magam elé képzelni, mondjuk csak úgy zárójelben, azt a jelenetet, amikor a mennyei atya mondja a fiának: gyere, fiam, itt ezek a Földön annyi disznóságot csinálnak, egyfolytában háborúznak, meg adják-veszik egymást, el kéne menni,k megváltani ezeket. Kicsit meg kéne magyarázni nekik a szeretet parancsát, biztos nekik is jobb lenne úgy.
És, hogy Jézus Krisztus erre mit mond? Persze, nagyszerű, apu! Már rég gondolkodtam én ezen. Sutty, le a Földre, és hihetetlen nagy feladat, nem? Szembe menni az emberiség rohanó szekerével, és azt mondani, na jó, eleget cirkuszoltatok, kellemetlenkedtetek egymásnak, meg kéne tanulni szeretni a másikat, tisztelni, nem? Hihetetlen!
Jézus meri vállalni, mezítláb, üres kézzel eljön, nincsen felszerelve semmiféle laptoppal, ezzel-azzal, csak úgy üres kézzel nekiáll megváltani a világot. Nem nyafog, nem hisztizik, nem keresi azt, hogy miért nem lehet ezt megvalósítani, elérni, bátran szembe megy, és jön nagycsütörtök, nagypéntek, és hihetetlen nagy pofonokat kap, de feltámad, és újra kezdi. Mária Magdolna, kicsi szívem, menj, szólj a többieknek, találkozunk Galileában, folytatjuk ott, ahol abbahagytuk.
Azt gondolom, hogy minden ember számára, aki feladatot kap, Jézus Krisztus példája lehet egy csodálatos szép iránytű. És azt látom, hogy az emberiség nagyjai, népünk nagyjai valahogy hasonlóképpen álltak a feladatokhoz. Mertek. Bíztak a Jóistenben. Hittek önmagukban és nekimentek a feladatnak.
Mindenki előtt feladat van. A feladat jó, Isten ajándéka. Feladat által önmagadat valósítod meg, mert mikor Mária elvesztette 12 éves kis Jézusát, feladat volt megkeresni. Leülhetett volna, és azt mondhatta volna: Isten adta, Isten elvette, majd csak lesz valahogy. De akkor most nem lenne tele a világ Mária-szobrokkal, nem? Tehát Mária elindult, és a kis gyertyájával, József kezét szorongatva addig kereste Jézust, míg megtalálta. 
Azt gondolom, hogy nem szabad feladnunk soha. A gyerekeknek, az árva gyerekeknek mindig azt szoktam mondogatni: lehet, hogy lőttek már néhány gólt neked, de ne add fel! Bízzál, menj neki! Menj szembe a feladattal, meg tudod te ezt oldani!
Isten nem puliszkát teremtett, minden egyes ember Isten csodája, remekműve. Selejtet nem teremt, te sem vagy az. Nem hiszem, hogy Isten valamit kispórolt volna bárkiből, mindenkibe apait-anyait belehelyezett. Merj hinni, bízni erővel, szeretettel, jósággal, bölcsességgel. Mindazt, amit Isten a tarisznyádba belerakott, használd fel és indulj el.
Sokszor mondtam a gyerekeknek is: nem hiszek egy olyan Istenben, aki képes lenne egy embert vagy egy nemzetet olyan zsákutcára, vakvágányra vezetni, ahonnan ne lenne tovább. Nagyon-nagyon disznóság lenne ez a Jóisten részéről. Hiszem, hogy a XXI. században az erdélyi magyarság, a Kárpát-medencei magyarság Trianonnal, '56-tal, mindennel a nyomában nincs zsákutcában. Van tovább, van remény, van megoldás. Most tényleg fogy a kőolaj, szennyezzük a világunkat, tele vagyunk feszültségekkel meg agresszióval, ez mind igaz. Ezekre kell választ, megoldást találni.
És az ember téved, az ember megbotlik és elesik. Errefelé jövet olyan jó volt, hogy a GPS mondta: menjek jobbra, aztán balra, és nem azzal kezdte az a kis elektromos kütyü, hogy jaj, Csaba testvér, milyen ló vagy, nem megmondtam, merre menj, és ha nem figyelsz, akkor befejezem a veled való együttműködést. Nem, azt mondta: újratervezés. Olyan jólesett, és az is, hogy a mellékutcából is el tudott hozni ide. Igaz, csak egy-két perccel a megbeszélt idő előtt, de azért itt voltam.
Bíznunk kell Istenben, hinnünk kell abban, hogy szeret bennünket, és azt szeretné, hogy hegyeket mozgassunk meg. A teremtés kezdetén, a bűnbeesés előtt mondta a Jóisten, hogy szaporodjatok, sokasodjatok, hajtsátok uralmatok alá ezt a Földet. És hiszem, hogy ez olyan feladat, amire valóban lehetőségünk van. Nem tudom elképzelni azt a pedagógust vagy felnőttet, aki a gyereknek olyan feladatot adna, amire nincs megoldás, nincs válasz. Tehát hiszem, hogy igen, ha Isten ezt a feladatot ránk bízta, akkor képesek vagyunk megoldani.
Olyan jó látni nálunk is, hogy egy-egy gyerek elindul, tipeg-topog, hóna alá nyúlsz, drukkolsz neki, bátorítod, egyszer csak talpra áll, és elindul. Aztán megszólal a telefon az ember zsebében, és azt mondja: "Csaba testvér, megvan a diplomám. Két perce jöttem ki Kolozsvárott az egyetemről, és buli. Közgazdász vagyok!".
Igen, hiszem, hogy van tovább. És ez a hit hozott el ide, ez ad erőt nekem ahhoz, hogy nap, mint nap újból és újból felkeljek. És nektek is ez a hit kell, hogy erőt adjon. Lehet, hogy a számok, a statisztikák mást mutattak, de akkor is azt kell, mondjad, hogy hiszek. Hiszem, hogy az Isten lehetetlent nem kér tőlem, és meg tudom ezt valósítani.
Az egyik feladat, amelyet kaptam, az volt, hogy felépítsem Szovátán a Szent Józsefről elnevezett gyermekvédelmi központot. Volt egy ház, egy fából épített magtár, sajnáltam lebontani, és arra gondoltam, egy kicsit javítgatunk rajta, és hamar kész leszünk. Aztán nagycsütörtök éjszakáján kigyúlt, és leégett az egész. Azt, hogy valaki segített-e, vagy hogyan történt a dolog pontosan, talán majd fentről meg fogjuk tudni, de tény, hogy ott álltam az égő épület előtt, és nagyon kicsinek éreztem magam. Azon tűnődtem, hogy tudok ilyen ügyetlen lenni, miért nem tudtam vigyázni, és talán a legjobb lenne valahol, egy kis plébániának a fürdőkádjába beülni, és keresztrejtvényt fejteni. Csinálja, aki akarja, jól elvagyok, minek fontoskodjam, meg izzadjak, egyáltalán kinek hiányzik ez?
Ott álltam nagypéntek hajnalán a ropogó tűz mellett, és az volt az érzésem, hogy a gonosz lélek pontosan ezt szeretné, azt, hogy üljek le valahova, és dobjam be a törülközőt. És akkor egyből úgy felágaskodott valami bennem: na csucsut, ebből nem eszel! Nem dobom be a törülközőt. Újraépítem, azért is.
Engem nem küld padlóra a gonosz lélek, az elkeseredettség, a kishitűség, a reménytelenség. Ez már hat éve volt, és azóta nemcsak újraépült ez a ház, hanem most 130 gyerek él benne, és sokkal, de sokkal szebb, egészségesebb, tisztább és nagyobb lett, mint ahogy azt én az elején gondoltam.
Biztos a ti életetekben is lesznek ilyen nagycsütörtökök, nagypéntekek, ilyen tüzek vagy kudarcok, de tudnod kell azt, hogy a gonosz lélek szeretne padlóra küldeni benneteket. Szeretne kivonni benneteket a forgalomból, szeretné, hogy veletek ne kelljen számolnia. Ne adjuk meg ezt az örömöt a gonosz léleknek! Merjük megfogni újból és újból a Jóisten kezét, és merjünk elindulni. Higgyünk abban, hogy sikerülni fog.
Biztos, hogy Isten mellettetek van, szeretne partner lenni a világ továbbteremtésében. Az ember nagysága éppen ez, hogy az élő Isten szövetségese, partnere lehet a világ továbbteremtésében. És azt gondolom, hogy Ő nem fog félreállni mellőletek, veletek lesz. Merjetek elindulni, merjetek hinni, és ezeket a diplomákat, amiket a kézbe vesztek, merjétek felhasználni ezerrel a magatok, a népünk, mindannyiunk javára. Köszönöm, hogy meghallgattatok!”
Minden, mi él, az egyenlő soká él,