Mármint nem az életemben, hanem a szűkebben vett családban.

Gyerekkoromban mindig volt igazi fánk. Mindig nagy alkalom volt, ahogy apám egy kis fejszével megpróbálta belefaragni a lábba. Majdnem mindig volt valami véres baleset.

Aztán jött a díszítés. Itt az égősor kibogozása és annak a beindítása volt izgalmas. ha egy égő kiégett nem a többi se. Már csak meg kellett találni a rosszat…

Az üveg díszek nagy becsben voltak, de minden alkalommal elfigyelt egy-egy darab.

A csúcsdísz volt a csúcs. Egyfelől a tetején volt, amire így nem volt egyszerű feltenni. Ha kicsit tetted rá, akkor elgörbült, lefordult, ha viszont belehúztad, akkor átszakadt.

Amikor feleségemmel összeköltöztünk 1994-ben már javában Krisnások voltunk. Akkoriban (sok más mellett) a Karácsony is Máyá, illúzió volt. Még hogy szeretet…
Mondjuk, amit az emberek művelnek ilyenkor az nem semmi, de erről már írtam tavaly.

Mindig vettünk egymásnak valami apróságot a feleségemmel, de fa nem volt.
Aztán jött Szubál. Tavaly még nem sokat értett a világból, így az ajándékozást sem fogta fel igazán.
Idén viszont már élénk érdeklődés kísérte a Mikulást és a Karácsonyt is.

Persze, azóta egyházi szinten is sok minden változott. Évek óta komoly ünnepségek vannak Krisna-völgyben és tavaly még Hare Krisna verziós karácsonyi dalokat is énekelt Sivarama Maharaja és Niranjana Maharaja az ottani bhaktákkal.

Szóval mi is vettünk egy jópofa fát. Az ünnepek után lesznek igazi képek is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.