Rendszeresen (kb. 2 hetente) tartok leckét reggelente a Templomban a Szentírásainkból. Utóbb kiderült, hogy ezeket felveszik. Próba képen itt a tegnapelőtti, amely
nek az az érdekessége, hogy az Úr Rámacandra megjelenési napja volt, így főleg Róla szólt. De nem csak…
Szóval várom a visszajelzéseket, a lejátszóra kattintva meghallgatható, vagy innen letölthető (jobb egérgomb, „mentés másként”).
Bocs, a fenti leckét március 5-én követtem el. Itt a Ramacandrás lecke:
Bár nem ígértem, de végül sikerült egy párszor bejelentkeznem Bombayból is, de csak röviden. Néha lett volna időm hosszabban írni, de valahogy nem tudtam (vagy nem akartam?) ráhangolódni a blogírásra. 
Most épp a repülőgépen vagyok közeledve Isztambul felé és már a 4. cikket írom.
Kint kihasználtam a lehetőséget, hogy csak egy „közönséges” bhakta vagyok. Nem kell döntenem, megfelelnem, felelőséget vállalnom, csak saját magamért. És ha írok az már az.
De most már visszakapcsoltam, itt vagyok.
Itt vannak egykupacban a Manorama prabhu összeállításai.
Érdekesség, hogy a 8. részben én szereplek.
Alapító acaryánk, Srila Prabhupada gyakran hangsúlyozza, hogy milyen fontos a reggeli meditáció, japázás, olvasás.
Az alábbi videón Szubál das brahmacari az olvasást gyakorolja nagy buzgalommal. A téma is komoly: a 8 millió 400 ezer létformát tanulmányozza teljes elmélyüléssel.
Tessék róla példát venni!
2007 augusztusa, ismét Sziget. Rajahamsa komolyat bakizik egy számban.
Most viszont pont Jaya Hari tekintete látszik. Nem kell hozzá kommentár…
A háttér pedig zseniális!
Kedvenc párbeszédeim így szoktak kezdődni. Persze csak a szókimondóbbaknál. Főleg a Szigeten, vagy más fesztiválokon. A szégyenlősebb verzió ez: „izé-izé, de úgy hallottam, hogy nálatok izé-izé nem lehet izé-izé…”. A bátrabb (vagy részegebb) verzió: „én beállnék közétek, de nálatok nem lehet …-ni”. 
Szóval megvan az élet legfontosabb kérdése. És tényleg az. Amit ember (és állat) tapasztalni tud, ez a legjobb dolog. Az „izé-izé”. És ráadásul könnyen megy. Ahogy az előbb említettem egy állatnak is. Sőt. Ők leggyakrabban sokkal profibbak benne. És sokkal olcsóbban intézik el. Mi, kétlábú állatok, akiket embernek is hívnak, nagy ügyet csinálunk belőle. Filmek, regények, zenék, újságok, reklámok és sok-sok minden más csak erről szól. Próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni belőle. A részletektől most eltekintek, ha nem baj.
Szóval jön a kérdés: „hogy-hogy nem lehet?!”. „De lehet”- hangzik a válasz. Döbbenet. „Ááááááá, én tudom, hogy nem lehet.”. „De igen, lehet”- erősködök tovább. Erre az emberünk kezd örülni, hisz tetszett neki ez a Hare Krisna bigyó, meg hát a kaja se vót rossz… „Csak nem csináljuk”- folytatom, és ezzel letöröm a „beállnék közétek” lelkesedést. A döbbent tekintet tartóssá merevedik.
Úgy néz ki, hogy valami egyszerű példán keresztül el kell magyaráznom. „Lehet vizelni (hugyozni, pisilni, stb.) bármikor, nem?”- hangzik az egyszerű kérdés. És a válasz nem marad el: „Aha”. De a tekintet változatlan. Szóval folytatom. „De megteszed ezt a suliban, az óra közben, az osztályterem közepén? Vagy a munkahelyeden a fönököd irodájában?”. „Hát persze, hogy nem.”- villan az értelem.
Szóval, lehetne bárhol, bármikor, bárkivel, cél nélkül, de ha némi értelem szorult az emberi élőlénybe (kicsit több, mint egy kölyök vizslába), akkor nem teszi meg. Ezért cikizhetsz, vagy tisztelhetsz, nem számít.
Így vagyunk mi Krisnások az izé-izé-vel.
A múlthéten az „Ugyanúgy, mint régen” klipje miatt emlegettük az Indiai hangulatot.
A tavaly októberben elkészült klipünk a „Hiszel-e még bennem” szintén ilyen hangulatot áraszt. Azért is, mert egy nagyon szép útifilm képeit használtuk fel, mely a Gangeszt követi végig az eredetétől az óceánba ömléséig. Illetve fordítva halad, de ez lényegtelen.
A másik érdekessége, hogy a Budapesti Hare Krisna Templom és Kulturális Központban forgattuk. Azaz pontosabban a templomszobában. Hát, nem volt egyszerű. Már a belépésnél gondok akadtak. Ugyanis ide szigorúan cipő nélkül lehet csak belépni. De hogy néz ki egy metal banda zokniban?! Végül zseniális kompromisszumos megoldást alkalmaztunk: lesuvickoltuk a csukát vadiújra és így nyomtuk.
A másik komoly gond a hangerő volt. Természetesen a hang utólag kerül a klip alá, de hogy hitelesen nézzen, ki tényleg nyomni kell. Ez a gitároknál nem gond, mert lehalkíthatóak, de a dob nem. Ráadásul Jaya Hari nyomja is Rajahamsát: „Nehogy tescogazdaságosba üsd!!!”
Szóval üti. És ha mi is akarunk hallani valamit, akkor igen hangosan kellett szólnia a zenének. Hát úgy szólt. És mindezt egy márvány templomszobában ahol ez még fel is erősödik. És rengetegszer…
Szóval szegény pujárik és más bhakták vattával bedugott füllel és eltorzult fejjel tűrték a megpróbáltatást, de miután látták a végeredményt, megbékéltek.