A tegnap említett Magazinban egyébként én is írtam egy cikket. Íme:

 

Amióta az eszemet tudom, mindig különbséget éreztem önmagam és a testem között. Persze nem mondom, hogy ezt értettem is – inkább kételyek és küzdelmek formájában éltem meg ezt a kettősséget. Nem értettem, hogy miért kezelnek a felnőttek majdnem állati szinten pusztán azért, mert kisebb, korlátozottabb képességekkel rendelkező testben vagyok, s esetleg bizonyos összefüggéseket nem értek.

Mélyen él bennem az emlék óvodás koromból, amikor nem voltam hajlandó bemenni anyukám irodájába. Elhozott az oviból, de neki túlóráznia kellett, ezért visszavitt a munkahelyére. Amúgy bírtam volna az irodát, tele volt izgalmas gépekkel, felnőttes cuccokkal, de egy valamitől nagyon viszolyogtam. Ez egy nagy helyiség volt, tizenegynéhány ott dolgozó nővel, akik, amikor beléptem, nekem ugrottak és összevissza puszilgattak, ölelgettek, és érthetetlenül gügyi-bügyiztek.

 

Otthon szerencsére nem így bántak velem, mindig mindent normálisan mondtak, majdnem felnőttként kezeltek. Mivel anyukám bérelszámoló volt, és ezek a túlórák minden hónapban megismétlődtek, egy szép napon megmakacsoltam magam. Ott álltam az iroda bejárata előtt, és nem voltam hajlandó bemenni egészen addig, amíg meg nem ígérte anyukám, hogy megvéd a „támadásoktól”. Arra már nem emlékszem, de gondolom rossz néven vették a kolléganői ezt, hisz a göndör szőke fürtjeimmel tényleg cuki lehettem, de hát mégse egy palotapincsi, vagy egy házicica voltam, akit ezért tartanak. Az már egy másik kérdés, hogy ők se házi kedvencnek születtek.

Amikor először ezoterikus, később vallási tárgyú olvasmányaimban a lélek és a test különbségéről szóló leírásokkal találkoztam, nagy örömmel és megkönnyebbüléssel fogadtam a „hírt”. Amikor a Bhagavad-gítában azt olvastam, hogy már a jelenlegi életünkben is többször „lecseréljük” a testünket, de a lélek – és jelenlétének tünete: a tudat – ugyanaz marad, mintha egy villanyt kapcsoltak volna fel. Igen, így van.

És ez most hogy jön a gyereknevelés-témához? Hát mert ez a nevelés legalapvetőbb lényege, amivel ha nincs tisztában az ember, a gyerekeit sem tudja majd megfelelően nevelni. Ha nem úgy tekintünk a saját gyerekünkre – vagy máséra –, mint egy önálló, testi hovatartozásoktól független lélekre, aki kapott most egy testet és egy darabig a segítségünkre szorul, nagyon rossz dolgok fognak velünk történni. Akár egy pénztárossal, aki a kezei között átfolyó pénzről másképp kezd el gondolkodni, mint kellene. Csúnyán végzi.

Tavaly február végén megérkezett hozzánk Szubál – régen várt fiunk. Mellette most újra megélem azt, ami saját gyerekkoromból csak foszlányos emlék maradt. Az első pillanattól fogva, onnan, hogy a kórházban a kezembe nyomták „Tessék, apuka, itt a fia” jelszóval, és felnézett rám kicsi szemeivel, látható az egyénisége. Ebben a korai időszakban van a legtöbb külső változás, növekedés, „testcsere”. Naponta figyelemmel kísérhető, ahogyan a gátak sorra eltűnnek a tudat és a cselekvés útjából.

Ebben a világban mindent önmagunkkal kapcsolatban – főleg birtoklásvágytól vezérelve – kezelünk. Rengeteg szenvedést okozunk így a Földnek, az élőlényeknek, az állatoknak, különböző embercsoportoknak, s még a végtelenségig sorolhatnám, hogy kinek. Ez alól a gyerekek se kivételek. Alapvetően meg kell változtatnunk a gondolkodásunkat, mert minden más csak tüneti kezelés lesz. Álljon itt zárszónak az Isopanisad több ezer éves igazsága:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.