Középiskola első napjaiban a friss osztályfőnökünket teszteltük nem túl szép viselkedéssel, amikor ő váratlanul, de nyomatékosan annyi mondott, hogy: „1”

Sejtettük, hogy ez valami komoly dolog lehet, ezért elhallgattunk.
Utána megkérdezte tőlünk, hogy ismerjük e a viccet az „1”-ről. Nem ismertük, hát elmondta.

Egyszer volt egy cowboy és az ifjú feleségével mentek át a sivatagon egy lóval. A paci megbotlott egy buckában, jó nagyot döccentek és megszólalt a cowboy, hogy: „1”. Az neje nem tudta mire vélni a kijelentést, de nem szólalt meg.
Mentek tovább és megint megbotlott a ló. „2”, szólt a férj. Még mindig nem értette a felesége, hogy miért számol a férje, de nem szólt.
Folytatták az utat, de ismét nagyot buccant a ló. Erre a cowboy leszállt róla, azt mondta, hogy „3” és lelőtte a lovat. A feleség nagyon kifakadt „Mit csináltál?! Most gyalogolhatunk! Ennyi eszed van?!”
A cowboy csak csöndesen ennyit mondott: „1”

A nem kicsit morbidnak és kegyetlennek tűnő viccnek/történetnek van (legalább) egy tanulsága: a bizalom nem végtelen. Nyílván nem lőjük le egymást, de kb. 3 az a szám amennyit esélyt ad az ember. Ezt érdemes megjegyezni.

Persze az apukák, anyukák ez alól kivételek, mert ők végtelen dolgot elnéznek a gyermeküknek. Talán ezért akarnak sokan örökké gyerekek maradni, persze felnőtt jogokkal. Csakhogy ez nem megy, és fájdalmas lesz ezt megtapasztalni.

Ja, a történet vége: nagyon csöndben voltunk a hátralévő 4 évben az óráin. :)

„Az életünkben előálló jelentős problémákat nem lehet a gondolkodásnak ugyanazon a szintjén megoldani, amelyen azok létrejöttek.”
                                          

 Albert Einstein

Mostanra meggyőződésemmé vált, hogy mindenki utálja a vezetőket. Legalábbis ezt tapasztalom mindenhol.

Hogy miért?

Erre én se tudom a választ. Az előző rendszerben, mivel ugye a munkásosztály „uralkodott” az értelmiség egyfajta megtűrt valami volt. Talán ennek a nyomát is viseljük.

Irigyek is vagyunk rájuk. Valami mást csinálnak (pl. nem dolgoznak) és valamivel többet kapnak.

Aztán persze vannak kellemetlen tapasztalataink is velük, amikor (számunkra) nem jó döntéseket hoztak, vagy korruptak voltak, stb.

Mivel ez így elég bonyolult és megfoghatatlan, ezért egy egyszerű példára váltanék.

Van egy autó és benne pár ember. Ha valahova el akarnak jutni, akkor valakinek oda kell ülni a kormányhoz (gáz, fék, kuplung, váltó, stb.) és el kell indulni. Szóval hatalmat adunk neki, megbízunk benne. Az nem megy, hogy menet közben a kormányt, vagy a váltót rángatjuk, mert abból baj lesz.

„A vezetőket csak a hatalom érdekli!”

Persze. Az nekik a kormány, a gáz és a fék. Mi a csudát csinálna nélküle? Hát nem arra kérted, hogy vezessen?

Persze a legfontosabb, hogy tisztázzuk előre, hogy mivel bízzuk meg. Pontosan.

Ha a feladat nem túl bonyolult, akkor szinte bárki meg tuja csinálni.

De sokszor nem ez a helyzet. Sohasem látott utakon kell megtalálni az optimális irányt, sebességet és gyakran a célt is. Na meg az üzemanyagra a pénzt is. Közben persze szép is legyen a táj és ne rázzon az autó…

Elméletben mindenki jobban tudja, még olyanok is, akiknek jogsija sincs, hogy hogyan kellene.

„De biztos jó lehet neki”

Vezettél már több száz kilométert? Egy idő után már mindegy, hogy a milyen autót irányítasz, alig várod, hogy vége legyen. Mert rohadt fárasztó a folyamatos figyelés és a rengeteg kockázatos döntés meghozása és precíz végrehajtása.

Persze a jó döntésekre senki se fog emlékezni (mert az természetes), csak a hibákra.

Szóval minden szempontból hálás feladat. Többet és nehezebben kell dolgoznod és még utálni is fognak.

Legalább is az alacsony kultúrákban.

Így nézett ki a Budapesti Templom 2005 márciusában. Az egészben az a legmeglepőbb, hogy 2 hónap múlva beköltöztünk ide... :)

Itt tudod megnézni a teljes albumot: 

https://flic.kr/s/aHsk9ZM4Dh

Van az a pont, amikor rájövünk, hogy harcolni valami ellen, ami zavar minket nem biztos, hogy célravezető. Pusztító agresszióval gyakran csak növeljük a problémát.

Talán egyszer megértjük, hogy nem a mi örömünkre és bosszantásunkra vannak a dolgok a világban, hanem mindenki és minden egy nagy egész része... 

Illusztráció:

Elnézéseteket kérem, hogy mostanában ritkák a bejegyzések, de tényleg kevés időm marad írni, pedig a fejemben sok új és jó téma gyűlik.

Szerencsére más téren is sok új és pozitív dolgon dolgozok, amiről szerintem hamarosan ti is értesülhettek. Addig kérem a türelmeteket. Nyugodtan pörgessetek időben visszafelé, több ezer bejegyzést találtok amik néhány kivétellel időtlenek és nagyon hasznosak.

Ígérem hamarosan visszatérek! 

Amikor készült az „Akarom látni” albumunk Jaya Hari felvetette, hogy legyen rajta egy bizonyos szám Cseh Tamástól a „Minden álmomban”. Persze ez több volt mint felvetés, nagyon akarta. Én nem voltam túl lelkes, mert a Mantra képviselt egy dolgot (nem is akármit) és összekapcsolódni valamivel, vagy valakivel, ami nem mindig vállalható, az veszélyes. 

Végül meghallgattam a számot és nem volt gáz a szövege, hasonlóan kétértelmű, mint jó néhány sajátunk. A következő kihívás az az volt, hogy hogyan lesz mantrás. Ha meghallgatod érted a problémát. Rajahamsával belőttünk egy jó húzós tempót, leszedtem az akkordokat, metálosítottam, Jaya Hari rányomta az éneket és kész is lett.

Aztán végül nem került rá a lemezre két ok miatt. Az egyik, hogy nem annyira illett a többi szám közé, a másik, hogy szerzői jogok miatt. Így maradt az internetes közzététel.

Korábban letölthető volt, de most feldobtam youtube-ra:

Íme, itt az eredeti:

"Nagyra értékelem a saját szabadságomat, tehát a tiedet is tiszteletben tartom."

Richard Bach

„Hiszem, hogy ezek az elvek az emberi természet részei, és hogy maga az Úr, mindnyájunk Teremtője és Atyja alkotta meg azokat, mint ahogy lelkiismeretünk forrását is. Hiszem, hogy az ember annyira képes betölteni a saját feladatát, amennyire engedelmeskedik ennek az isteni eredetű lelkiismeretnek; ugyanakkor minél inkább elfordul tőle, annál inkább visszasüllyed az állati lét szintjére.”

A fenti idézet nem valamelyik Szentírásból származik, hanem a képen látható könyvből. Ezek a szerző zárószavai és személyes nézetei. Mivel igen vallásos személy, ez nem meglepő.

Szóval ez nem egy szokásos manager-tréning könyv, ami a gyors siker titkát árulja el "csak nekünk". Ez saját jellemünk megismerését, javítását szolgálhatja nagy sikerrel.

Erre mindenkinek szüksége van. Hiába vagy (vagy gondolod magad) transzcendentalistának, ha nem tudod, vagy nem alkalmazod a KRESZ szabályokat, nagy bajba kerülsz. Az élet is ilyen.

Olyan sok mindent lehetne írni róla, de a legegyszerűbb, ha elolvasod. Vannak tanfolyamok és tréningek is, amit az ISKCON vezetők is elvégeztek, felismerve ennek a fontosságát. Amikor 5-6 éve felfedeztem én is, rákérdeztem Sivarama Maharajanál, hogy mi a véleménye, dicsérte és ajánlotta.

Most én is ezt teszem.

Hamarosan nagyon hasznos részeket fogok megosztani belőle, mert tudom, hogy a rohanó világban kevés az idő és hátha ezek kedvet csinálnak az elolvasáshoz, és ami a legfontosabb: az alkalmazáshoz.