Középiskola első napjaiban a friss osztályfőnökünket teszteltük nem túl szép viselkedéssel, amikor ő váratlanul, de nyomatékosan annyi mondott, hogy: „1”

Sejtettük, hogy ez valami komoly dolog lehet, ezért elhallgattunk.
Utána megkérdezte tőlünk, hogy ismerjük e a viccet az „1”-ről. Nem ismertük, hát elmondta.

Egyszer volt egy cowboy és az ifjú feleségével mentek át a sivatagon egy lóval. A paci megbotlott egy buckában, jó nagyot döccentek és megszólalt a cowboy, hogy: „1”. Az neje nem tudta mire vélni a kijelentést, de nem szólalt meg.
Mentek tovább és megint megbotlott a ló. „2”, szólt a férj. Még mindig nem értette a felesége, hogy miért számol a férje, de nem szólt.
Folytatták az utat, de ismét nagyot buccant a ló. Erre a cowboy leszállt róla, azt mondta, hogy „3” és lelőtte a lovat. A feleség nagyon kifakadt „Mit csináltál?! Most gyalogolhatunk! Ennyi eszed van?!”
A cowboy csak csöndesen ennyit mondott: „1”

A nem kicsit morbidnak és kegyetlennek tűnő viccnek/történetnek van (legalább) egy tanulsága: a bizalom nem végtelen. Nyílván nem lőjük le egymást, de kb. 3 az a szám amennyit esélyt ad az ember. Ezt érdemes megjegyezni.

Persze az apukák, anyukák ez alól kivételek, mert ők végtelen dolgot elnéznek a gyermeküknek. Talán ezért akarnak sokan örökké gyerekek maradni, persze felnőtt jogokkal. Csakhogy ez nem megy, és fájdalmas lesz ezt megtapasztalni.

Ja, a történet vége: nagyon csöndben voltunk a hátralévő 4 évben az óráin. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.