Már jócskán túl vagyunk a karácsonyon, de van egy dolog amit nem meséltem el.
Szubál pár hónappal az ünnepek előtt egyszer csak csinált magának egy saját oltárat a polcán. Addig a közös családin tartotta az addig kapott kis dolgait. Időnként leporolta, megmutatta másoknak, de kb. ennyi volt nála.
De ez a kis "akciója" több szempontból is szíven talált. Az én első oltáram is pont egy ilyen szekrénypolcon indult, és ez egy nagyon szép emlék nekem. Nem könnyen léptem meg, eltelt egy idő, de akkor az én szuverén döntésem volt.
Most a fiam tett így. Csakhogy nem 23, hanem 6 évesen. Ez nagy különbség.
Aztán előállt azzal, hogy saját Gauranitai murtit szeretne. Kicsi kora óta szereti a "közöst", szoktuk együtt öltöztetni, de nem gondoltam, hogy ez a vágya. Egy darabig teszteltem, hogy tényleg komolyan gondolja, mert ez nem játék, de kitartó volt és közölte, hogy ne is vegyünk neki még apró dolgokat se, mert gyűjtsünk a murtira.
Nem kis szervezéssel, és sok bhakta segítségével (Manini, Dharmista, Taralaksi, Premaguru és Hemangi mataji) rövid időn belül sikerült beszerezni (kifesteni, felöltöztetni, stb.) egy gyönyörű Gauranitait.
Szubál aztán nagyon örült karácsonykor, és szerencsére azóta is nagyon kitartóan ébreszti, fekteti, eteti, öltözteti.
Ez a legnagyobb ajándék amit eddig kapott az életében. És az enyémben is... :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.