"Valamely nemzet csak akkor tesz szert ítélőképességre, midőn önmagát megítélni tudja. E nagy kiváltsághoz azonban igen későn jut el."

Johann Wolfgang von Goethe

A fenti cím négy kategóriát fed le, melyet (bevallom önkényesen) én állítottam fel. Lehetne több, vagy kevesebb, de itt most ennyi.

Ahogy a filmek elején szokták írni: „bármi hasonlóság valós személyekkel csupán a véletlen műve” :)

A hőbörgő

Van véleménye, de meg marad a mellett, hogy ezt csak szűk körben fejti ki. Néha  ha csak magában duzzog. Nem túl produktív, inkább csak saját maga és mások idegesítésére jó.

A lázadó

Ő már tovább megy, és több-kevesebb tudatosság jellemzi. Az elégedetlenségét már tettekben és szavakban is kifejezi. A motivációja legtöbbször nem tiszta, mint ahogy a céljai se, de az biztos, hogy nem tetszik neki a fennálló „rendszer”.

A forradalmár

Tudatosan küzd a „rendszer” megdöntésében, és ezért komoly áldozatokat is kész hozni. Már próbálja a célt is megfogalmazni, de ezek gyakran nem mutatnak túl messzire:  „döntsük meg a rendszert és kész”.  Sokszor a győzelemmel se tudnak mit kezdeni, mert nem volt pontos terv arra, hogy mi történjen utána.

A reformer

A legjobb esetben csak a hibák kijavítására törekszik. Szét tudja választani a bűnt a bűnöstől és hosszú távú tervei vannak egy lehető legkevesebb hibával működő hatékony és jó rendszer kiépítésére. Tudja, hogy a forradalom és a változás is csak egy fázis az igazi cél elérése érdekében.

Ha van kedved, vizsgáld, meg, hogy egyes esetekben te melyik kategóriába esel. Tanulságos lesz…

Őszentsége Bhakti Caru Swami előadása:

(Itt olvashatod az előző részt)

Mások helyreigazítása

„A bhakta azt jelenti, hogy  képesnek lenni, elviselni mindenféle fajta kényelmetlenséget és az anyagi természet minden veszélyét, s mivel ő túlzottan belemerül Krisna szolgálatába, nincs ideje mérgesnek lenni (megsértődni), vagy valamilyen hibát találni. Nem. A bhakta azt jelenti, nagyon nagylelkűnek és kedvesnek lenni mindenkivel, mindig úriember, minden életfeltétel közepette.” (SP levele Hansaduttának 1972/12./10)

1. Különbség van a kritizálás és a helyreigazítás között. A bhakta megérti, hogy a vaisnava kritizálása beszennyezi a szívét és akadályozza a lelki fejlődését.

2. Hogy egy bhaktát helyreigazítsunk szükséges, hogy:

a) ne legyünk irigyek,

b) vágyjunk arra, hogy a bhaktát segítsük a Krisna-tudatban

c) abban a helyzetben legyünk, hogy lelkileg vagy igazgatási szempontból jogunk vagy/és szükségünk legyen beavatkozásra

VAGY

A bhakta személyesen kérje, hogy segítsünk nehézségeiben.

3. A bhakta aki helyreigazít, az gyakorlatban is kell, hogy alkalmazza azt, amiről prédikál.

3. A helyreigazítás módjai:

a) A helyre igazítást tegyük meg személyes példánkkal és társulással

b) Vezessük a bhaktát egy fejlettebb bhakta menedékéhez

c) A kezdő bhaktának nem kellene személyesen helyreigazítania más bhaktát. Problémáját egy rangidős bhaktánk kellene feltárnia, aki őt meg tudja nyugtatni és kérni az ő segítségét/tanácsát a helyzet helyrehozására.

d) Durva szavak és tettek nem helyénvalóak (helytállóak) az őszinte bhakta helyreigazításában.

e) Ha őszinte és nyílt kritikát kapunk, hálásnak kell lennünk, nem pedig „kiborulnunk”. Negatívan reagálni egy helyénvaló kijavításra a hamis ego megnyilvánulása.

f) Egy fejlett vaisnava minden neki címzett helyreigazítást az Úr Caitanya Mahaprabhu kegyének fogja tekinteni .

g) A megelőzés jobb, mint a gyógykezelés. Ha minden bhakta felelősséggel áll hozzá a megfelelő tudat kiépítéséhez, a helyreigazítás szükségessége a minimumra csökken.

Idézetek Srila Prabhupadatól

SP levele Patita Uddharannak (1974/12./12) A bhakta aki alázatos - nem hibakereső

„A leveledben nem találsz hibát senkiben sem. Te egy jó vaisnava vagy. Te nem találsz hibásnak senkit sem. Ez képzettség. Ezt tudnod kell. Mindig alázatosnak és béketűrőnek kell lennünk. Így mindannyian együtt kell, hogy működjünk, máskülönben mit fognak az emberek hinni, ha mi egymással veszekedünk (küzdünk)? A bhakta mindig ideális a viselkedésben.”

SP levele Brahmanandának (1969/11./15.) Ezt nevezik Vaikuntha viselkedésnek. A Vaikunthán valójában nincs hiba, mindenki tökéletes, de egy másfajta verseny létezik. A verseny abból áll, hogy az egyik bhakta így gondol,  a másik bhaktákra: milyen szépen tudják ők az Urat szolgálni. Az anyagi világban mindenki az hiszi, ő jobban tud valamit csinálni,   mint mások. Ez anyagi felfogás. A Lelki Világban ez épp az ellenkezője: Mindenki azt hiszi, hogy velem egy idős bhaktáim mind jobbak tőlem Minket arra tanítanak, hogy istentestvéreinket Prabhunak szólítsuk, ami Mestert jelent. Ez azt jelenti, hogy istentestvéreinknek mindig a szolgai oldalát kell megtalálni. Néha vannak kétségek, de ezt próbáljuk meg elnézni.”

Levél Tamal Krisnának (1973/8./23., 1973/8./26.) „Egy mayapuri indiai bhakta panaszlevelét kaptam meg, név szerint Prabharupa Das Brahmacari, akit az amerikai bhakták „kínoztak”. Óvatosan tudakozódj az esetről, s tedd, ami szükséges. Indiai vagy külföldi, nem lényeges. Bárki csatlakozik hozzánk minden kötelezettségtől mentesül. Az egyedüli kötelék az istenszeretet. A mi határozott prédikálásunk, hogy senki sem részesüljön rossz (durva) bánásmódban, szabadon elmehet. Mi olyan személyeket toborzunk, akik már rengeteg vért adtak. Mindenki a megújulásér jön. Nem tudod elvárni tőlük, hogy tökéletesek legyenek. Ez a mi feladatunk, hogy őket tökéletessé formáljuk amennyire az lehetséges, ezért tehát nagyon elővigyázatosak és óvatosak leszünk ebben a vonatkozásban.

Levél Upendrának (1970/10./28.) A bhakta nem megfelelő viselkedése. „Tartsd szépen a szabályozó elveket, japázz 16 kört, s gondoskodj arról, hogy minden segéded mind ezt tegye. Ha valaki ezt nem teszi, szelíden vedd rá. „

SP levele Bavanandának (1970/10./28) „Ami néhány nem megfelelő iselkedést illeti, tartsd kordában szelíd neveléssel.. A te elnéző és kedves hozzáállásod nagyon szép. Oktasd így őket.”

SP levele Upendrának (1969/3./11.) „Igen, egy új ember kezdetben követhet el baklövéseket, de ez nem azt jelenti, hogy túlzottan türelmetlenek lehetünk vele. Végülis, oktatni annyit jelent, hogy az ember nem tud, így neked kell őt szépen oktatnod. A vaisnava alázatosabb a fűszálnál, így amikor egy új embert oktatsz, ne légy izgatott miatta. Egyébként is, mi prédikátorok vagyunk, s nem várjuk el hallgatóinktól, illetve jelöltjeinktől, hogy minden kihívásunkra válaszoljanak. Ha (már) mindenki képzet, mi értelme a mi prédikálásunknak?”

SP levele Hansaduttának (19974/9./29). „Javítsd ki: ne törd össze.”

„Próbáld barátságosan elintézni és javítsd ki magad. Egy embert nagy nehézségek árán tudunk kiképezni, különösen a lelki életben. Mindenkinek van gyenge pontja és hiányossága. Jobb azt kijavítani, illetve kiigazítani, mint összetörni.”

SP levele Nara-narayanának (1969/2./7.) „Had intézze el az autoritás.”

„Engedd meg, hogy nagyon megköszönjem, utolsó leveled, amelyben néhány ellentmondásra mutattál rá, sok new yorki bhaktánál. Igazad van azokban az esetekben, amelyeket leírtál, mint például a murtik előtt aludni, fel nem ajánlott ételt elfogadni, vizet inni a fürdőszobából, és a japakörök mellőzése. A helyzet azonban az, hogy figyelmet nem lehet kérni, ha nincs szófogadás. Úgy ahogy te szófogadó vagy hozzám, ugyanígy engedelmesnek kell lenned képviselőmhöz. Kijelentésed, miszerint Brahmananda egy csodálatos bhakta, száz százalékban elfogadott részemről. Ő a felelőse a new yorki központnak, s ezért ha megfelelő engedelmességet nem kap, lehetetlen lesz számára a templomi ügyeket irányítani. Ilyen körülmények között azon ellentmondások, amelyeket megfigyeltél, rá is vonatkoznak. Ő meglehetősen ésszerű és elintézi majd az ügyet az illetékes bhaktákkal. „

SP levele Madhumangalának (1972./11./18). „Ami az amszterdami templom ügyeinek általános állapotát illeti, megértem, hogy zavar van köztetek, de ezt nem kell komolyan venni. Az igazi munka a prédikálás. Ha teljes figyelmet szenteltek ennek az ügynek, minden más munka is automatikusan eredményes lesz. Ha egymással veszekszünk (harcolunk), az egyáltalán nem jó. Ha a prédikálást elhanyagoljuk, vagy leesünk a szabályozó elvek követésében - mint négy előtt kelni, tizenhat kört japázni és ilyenek - ha ezeket a dolgokat nem tartjuk be szigorúan, Maya közénk férkőzik, és mindent elront. Ezért az én legjobb tanácsom, hogy szigorúan kövesd ezeket a dolgokat és legyél példa, hogy a többiek követni tudjanak. Egymást, mint vaisnavákat nem szabad kritizálni, mert mindenkiben van hiba, és mi is kritika tárgyává válhatunk. A legjobb, ha egymás között nem vagyunk gyanakvóak. Ilyenkor, ha mi látunk ellentmondásokat, s javaslatokat teszünk, a többiek automatikusan figyelembe veszik és megteszik a lépéseket, hogy kijavítsák az ügyet. Ez együttműködés, és nekünk erre az együttműködésre kell alapozni, máskülönben az egész kudarcra van ítélve, ha mi továbbra is veszekszünk (harcolunk) egymással apró cseprő dolgokban. Próbáljátok hát megszervezni a dolgokat és prédikáljatok együtt ebben a szellemben, s ez engem nagyon elégedetté tesz majd.”

SP levele Vrindavanesvarinak (1969/7./28.) „Említetted, hogy Jayagovinda megkritizált, s emiatt kiborultál. Nem tudom pontosan, miről van szó, de ha valami őszinte kritikát kapunk, nincs okunk kiborulni.”

SP levele Goursundarnak (1972/8./26.). a hiba benned van

„Ha van valami incidens, s azt állítom, hogy senki sem együttműködik velem, vagy senki sem fog velem dolgozni, ez az én hibám, nem az önöké! A vaisnava bhaktának így kell dolgoznia. Másokban nem kell hibát keresnünk, kritizálni, majd továbbmenni. Az nem vaisnava módszer. Jobb, ha mi mindig készek vagyunk másoknak tiszteletünket felajánlani, és mindig úgy tekinteni rájuk, mint feljebbvalóinkra.”

Rég voltak itt ilyenek, ezért most bepótlom.

Itt van mindjárt a két legszebb, a feleségem és a kisebbik fiam. Az utóbbi egyenlőre elbújva :)

Mielőtt kérdeznétek: igen, fiú, és várhatólag decemberben érkezik.

Pár év és meglesz a minimum bhajan-csapat, vagy rockzenekar felállás :)

Kinek mi...

És persze itt van a híres Szubál, aki épp nem szereti, hogy fotózzák:

Egy érdekesés tanulságos cikk innen:

„Akárhány éves legyen is a gyermek, minden életkorban fontos szülői feladat a vigasztalás, vagyis a túlzott stressz oldása. Az anya és apa egyfajta pufferszerepet tölt be a külvilág és a csemete között, emellett időről időre, a gyermek életkorának megfelelően felmerülnek olyan természetes félelmek, kudarcok, amely feloldásában szintén a szülő segíthet legtöbbet.

A pszichológus a héten arról ír, hogy a gyereket nem kell (és nem is lehet) minden bánattól megóvni, inkább arra kell törekednünk, hogy felkészítsük arra, hogy képes legyen kezelni a nehéz helyzeteket is. Hogyan vigasztaljunk "jól"?

Elméletben mindenki tudja, csak a hétköznapokban felejtik el gyakran: a gyereket nem lehet (nem is kell) minden szenvedéstől megóvni. Ahogy Babits írja a Zsoltár férfihangra című versében: „császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút, amit meg kellett kapnod”. Ez a pszichológia nyelvén: ahhoz, hogy valaki empatikus, integrált személyiséggé váljon, ismernie kell a szenvedést is. Fordítva sajnos nem igaz, hogy aki sokat szenved, mindenképp együtt érzővé, egészséges személyiséggé válna. Nem mindegy, mi a szomorúság oka, mikor és milyen erős személyiséget ér, és milyen segítséget kap valaki a feldolgozásához.

Kutatók sokat vizsgálták, hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az esemény egyeseket összetör, míg mások erősebbé válnak az átmeneti felépülés után? Bizonyára számos körülmény összejátszásán múlik, de biztosnak látszik, hogy aki kiszámíthatónak és befolyásolhatónak éli meg a világot, és azt érzi, vannak az életnek számára fontos területei, amelyekért érdemes tenni, jobban kezeli a súlyos sorscsapásokat is. A hétköznapi nyelvhasználat számára kissé idegenül hangzó „koherenciaérzék” kifejezéssel illetik ezt a fenti - kiszámíthatóság, befolyásolhatóság, fontos és motiváló területek - hármast. Tehát, akinek jó a koherenciaérzéke, az ellenállóbb a nehézségekkel szemben.

A fentiekből érződik, miért hangsúlyozzák olyan sokat a neveléssel foglalkozó szakemberek a következetesség fontosságát: nyilván az a gyermek éli meg kiszámíthatónak a világot, aki jósolható reakciókat kap már a kezdetektől a szüleitől. A befolyásolhatóság pedig a kiszámíthatóság nyújtotta biztonságra épül azzal, hogy úgy érzi a csemete, ő maga is hatással van a vele történtekre.

Például, tudja, mi fog történni, ha a szülői intéssel szemben a hepehupás ágyra teszi le a bögre kakaót, és kiömlik. Ha ennek mindig az a következménye, hogy fel kell takarítania, akkor szabadon eldöntheti, vállalja-e ezt a „kockázatot”. Ha olykor elnéző mosollyal feltakarítja helyette a mama, máskor, mikor épp rosszkedvű, hatalmas balhét rendez, és plusz büntetést is foganatosít, akkor a csemete nem éli meg kezelhetőnek a világot.

A harmadik elem, hogy vannak-e fontos, motiváló területek az életben, összetettebb kérdés, mindenesetre egy egészséges gyermek érdekesnek, felfedezésre érdemesnek találja a világot, és ez így is marad, ha nem törik le a lelkesedését.Amiről eddig volt szó, lassan formálódó, ám később stabillá váló személyiségvonás, amire hosszú távon hat a szülő. Nem egyik napról a másikra alakul ki az említett koherenciaérzék. Ám nap mint nap találkozik olyan helyzettel a szülő, amikor az adott pillanatban éri valami stressz, feszültség a gyermeket, és kérdés lehet számára, mikor avatkozzon közbe, és hogyan.

A csecsemőnél főleg a fizikai kellemetlenségek okoznak rossz érzést, akkor sír, ha álmos, éhes, fázik, fáj valamije. Később egyre nagyobb teret kapnak más szükségletekhez kapcsolódó stresszek, például a társas érintkezéssel vagy önbecsüléssel kapcsolatos frusztrációk. A legtöbb szülő számára egyértelmű, hogy az egészen kicsi babát meg kell nyugtatni. Minél idősebb a gyermek, annál több dilemma merül fel. Például szaladjon-e oda az ember az ovis korú csemetéhez, ha elesik, vigasztalja-e meg? Bizonyára sok szülő rávágja, hogy persze, míg mások azt gondolják, anyám asszony katonája lesz, ha minden kis nyafogásra ugrik az ember.

Szerencsére minden gyermek más, és abban is különböznek, mennyi dédelgetést, vigasztalást igényelnek, így, ami az egyik gyermeknél beválik, a másiknál nem biztos, hogy jó lesz. Egy általános tanács mégis adható: különböztessük meg az együtt érzést a dramatizálástól! Egyszer megnézték, vajon hogyan viselkednek a szülők, mikor beoltják kisgyereküket, és kik azok a gyerekek, akik leghamarabb abbahagyják a sírást. Természetes, hogy a kisgyerekek általában sírni szoktak oltáskor, ám mint be is bizonyosodott, nem mindegy, hogyan reagál a szülő, mert lerövidítheti vagy elnyújthatja a megnyugvás időszakát.

Sokáig sírtak azok, akik anyukája semmiféle együttérzést nem mutatott, de ugyanolyan sokáig azok is, akik anyja, mintha ugyanazt a fájdalmat élné át, a gyermekhez hasonló szomorúsággal néztek vissza. Ám hamarabb vigasztalódott, aki látott együtt érzést a mamán, de mellette egy kis mosoly is megjelent az anya arcán, mint aki tudja, hogy nem történt semmi szörnyűség.

A fenti példa jó útmutatást adhat kisebb-nagyobb szomorúságok, fájdalmak kezeléséhez. A csemete igényli az együttérzést, akkor is, ha felnőtt szemmel apróság, ami történt. Ha a szülő csak legyint, a gyermek úgy érzi, egyedül maradt érzéseivel. Ám ugyanannyira igényli annak hiteles jelzését, hogy a helyzet megoldható, a fájdalom elmúlik vagy kezelhető. Mikor először kerül kellemetlen helyzetbe az ember, nem tudja felmérni, meg fog-e küzdeni vele. A szülő lehetősége, hogy kívülről megadja ezt a biztonságot.”