Érdekes cikket találtam az origo-n.

Gyerekek beszélnek előző életükről, ami azért is érdekes, mert náluk viszonylag könnyen leellenőrizhető, hogy honnan vehették a furcsa dolgokat.

Számomra azért is volt érdekes a cikk, mert a vége felé emlegetett dr. Ian Stevenson egyik könyvét elolvasva (kb. 22-23 éve) kezdtem el hinni a lélekvándorlásban, vagy legalábbis kételkedni a materialista álláspontban.

"Az előző életekről szóló történetek megosztják a közvéleményt. Még azokon a földrajzi területeken is meghökkenést és sokszor döbbent tiltakozást vált ki, ahol a reinkarnáció szerves része a kultúrának. Addig elfogadható a lélekvándorlás, ameddig csak egy üres, tartalom nélküli kifejezés, de abban a pillanatban, amikor "gyakorlati" megnyilvánulásával találkoznak az emberek, már ijesztő is lehet.

Európában és hazánkban is szinte teljes a tagadás ezen a területen, és a szülők, akik gyerekeik különös "álmaival", beszámolóival szembesülnek, riadtan állnak az események előtt. A legtöbb esetben fogalmuk sincs, mi a helyes magatartás. Annál is inkább, mert az "álmokat" nem lehet megtiltani a gyereknek, ahogy azok elrablása vagy megtagadása is okozhat gondokat. De mit mondhat a szülő, aki neveltetéséből, hitéből következően elutasítja az előző élet gondolatát? És mit tegyen az, aki nyitott és elfogadó ugyan a reinkarnációval kapcsolatban, de a gyerek beszámolója nem túl kellemes, esetleg éppen rá nem vet túl jó fényt?

András, 35 éves, étteremvezető:
"Először a feleségem szembesült második gyermekünk különös beszámolójával. Már 4 éves a kisfiunk, és egy este, a szokásos fürdés-fogmosás-mese rutin után egyszer csak ezt a megdöbbentő kérdést tette fel a feleségemnek: 'Ugye tudod, hogy nem te vagy az anyukám?' A feleségem nem is értette a kérdést, és próbálta megmagyarázni a kicsinek, hogy anyuka az bizony csak egy lehet. De a fiunk kötötte az ebet a karóhoz, és más oldalról közelítette meg a dolgot. Azt mondta: 'Jó, jó, MOST te vagy az anyukám, de régen nem te voltál. Annak az anyukának fekete haja volt, és volt egy hosszú vágás a bal szeme alatt. Azt a sebet az anyukám nagyon szégyellte.' Akkor már én is felfigyeltem a szokatlan párbeszédre, és óvatos kérdéseink nyomán kibontakozott a teljes történet.

A beszámolóból kiderült, hogy a fiunk egy előző életére emlékszik vissza, ráadásul nagyon pontosan. Abban az életben egy másik országban élt, négy testvére volt, és egy meglehetősen nagyhangú, elég durva édesapja, aki gyakran üldözte a családot. Én soha nem bántottam őket és nincs televíziónk, erőszakkal biztosan nem találkozhatott mellettünk, ő mégis szívfacsaró pontossággal számolt be arról, ahogy menekültek előle, és arról is, hogy pontosan hol ütötte meg őt az apukája. A "másik anyuka" sebhelyére is azért emlékezett ilyen élesen, mert azt is az apuka okozta. Azt is megtudtuk, hogy alig 16 évesen halt meg, kirándulás közben lezuhant egy szikláról és beverte a fejét. Mindezt szinte minden érzelem nélkül mondta el, és amikor a feleségem elsírta magát, akkor azt mondta neki: 'Ne sírj, azért jöttem ide, hozzátok, mert tudtam, hogy itt jó helyem lesz. Én választottalak benneteket.'

Nos én nem hittem a reinkarnációban, illetve hogy egészen pontos legyek, egy percig sem foglalkoztatott a gondolat, egyszerűen nem érdekelt, ahogy az sem, mi történik velünk a halálunk után. Most azonban a saját életemben, a kisfiam sorsán keresztül kényszerít rá valami erő, hogy ne hagyjam figyelmen kívül ezt a lehetőséget. Főleg, hogy nem egy furcsa kis 'álomról' van szó, hiszen a kicsi következetesen kitart a meséje mellett, nem lehet eltántorítani - én persze próbálkozom, ő azonban mindig kijavít, és újra pontosít mindent."


A húsz éve pedagógusként dolgozó Andrea is saját gyermekén keresztül találkozott először a lélekvándorlással. Azóta a diákjai különös beszámolóit is más füllel és szívvel hallgatja. Azt mondja, sokkal több az ilyen eset, mint gondolnánk, csak éppen a szülők azonnal konok tagadásba menekülnek:
"Virág a harmadik kislány a családban. Tökéletesen kiegyensúlyozott, egészséges gyerek, ahogy a testvérei is. Soha nem volt beteg, és a gyermeki fantázia sem volt szélsőséges nála. Ha igazán őszinte akarok lenni, egyetlen különös dolgot tudnék említeni a kislányommal kapcsolatban, hogy mindig imádta az orosz meséket. Egyébként se nekem, se a páromnak nincsenek orosz rokonaink, nincsenek orosz barátaink sem. Ezekkel a mesékkel is véletlenül találkozott, nekem volt a gyerekkoromból egy nyúzott mesekönyvem, és őt a történetek, de különösen az illusztrációk végtelenül lenyűgözték.

Egy délután azonban, amikor épp a másnapi óráimra készültem, az akkor ötéves kislányom mellém somfordált. Láttam, hogy valami nagyon nyomja a lelkét. Biztattam tehát, és ő kibökte: nagyon szeret bennünket, és a két lánytestvérét is, de tudni szeretné, hogy hol van a bátyja. Csak ültem ott dermedten. Aztán bizonygatni kezdtem, hogy soha nem volt fiútestvére, mi így együtt vagyunk egy család. Ő azonban nagyon komolyan rám nézett és azt mondta, hogy de, márpedig volt egy bátyja, akit ő nagyon szeretett, de ez nem most volt, hanem azelőtt, mielőtt ő angyal lett volna. Akkor már megijedtem, de nem akartam a félelmemet mutatni és őt még jobban összezavarni, hát belementem a 'játékba', vagyis akkor még azt hittem, hogy ez valami különös játék.

Virág elmesélte, hogy 'régen' egy hatalmas füves pusztán élt, ahol télen nagy hó esett. Voltak lánytestvérei, de ő a legjobban a bátyját szerette. Szinte rajongtak egymásért, és a fiú sokszor elvitte szánkózni. 'Ló húzta a szánkót, anya, nyáron meg horgászott nekem, engem is megtanított, hogyan lehet a legbiztosabban kifogni a halat' - mesélte. Gyanakodni kezdtem, hogy talán a mesekönyv lehet a bűnös, onnan szedte a történteket, de se horgászó gyerekek, se lovasszán nem volt benne. Ahogy a bátyja tipikusan orosz neve, az Igor sem szerepelt sehol.
Az angyal-lét is megütötte a fülemet. Arról szinte álmodozva mesélt, mert amikor a pusztai élete véget ért (és nem akarta elmondani, hogyan halt meg, én meg nem mertem erőltetni), nos a halála után elkerült valahová, ahol vele együtt még milliónyi angyal létezett. Ott nagyon jó volt neki, volt 'lebegés' és zene, de aztán szóltak neki, hogy választhat új életet és ő ide akart jönni, közénk. Csak a fiútestvérét sajnálja, hogy ő nem lehet itt vele."

Egy amerikai kutató, dr. Ian Stevenson, aki a Virginiai Egyetem Pszichiátriai Tanszékének vezetője volt, több évtizedes munkája során több mint 2500 olyan esetet jegyzett fel, amelyben emberek előző életükről számolnak be. Az esetek közül körülbelül ezerben dolgozott fel gyermeki beszámolókat. A kicsik állításainak minden részletét dokumentálta, aztán pedig utánajárt az említett előző családnak, helyszíneknek, eseményeknek. Ha eltérést tapasztalt, azt is feljegyezte, de az ezer gyermek által felvázolt történet szinte mindegyikében fellelhető volt a közvetlen összefüggés és kapcsolat az egykori és a mostani gyermek között. A kérdés azonban mindezek ellenére fennáll, hogy vajon valóban létezik egy lineáris folyamat, vagyis valóban élet életet követ, vagy csak az emberek halhatatlanság utáni vágyainak egyféle kulturális megnyilvánulásai ezek a reinkarnációs történetek..."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.