Mostanában van egy érzésem, amit meg akartam fogalmazni valahogyan, de nem sikerült. Aztán eszembe jutott egy dallam és a hozzátartozó szöveg. A kettő így együtt annyira találó, hogy ezt teszem ide.

Ez a szám a Replika 98-as ima lemezéről származik, de a 2003-as Acoustica lemezre is felkerült. Ez talán még hangulatosabb lett és a hangszerelése is lájtos, így ezt raktam ki:

Te éreztél már ilyet?

EGYEDÜL

Hallom a hangot
Érzem a fényt
Az idő megállt
A jelen megérint
Sodor a folyó
Nem kapaszkodom
Magamban érzem
Mindennel egy vagyok

Megállt az idő
Nincs jövő, nincs múlt
Nem várok semmit
Nem keresem a szót
Érzem a jelent
A pillanatot
Magamban érzem
Boldog vagyok

Te is egyedül szeretsz és
Egyedül félsz
Egyedül érzel
Egyedül kérsz
Egyedül hallgatsz
És egyedül szólsz
Egy a te utad is
Egyedül utazol

Ezzel a meglepő címmel jelent meg egy cikk a napokban. Persze ez csak számunkra, lelki gyakorlók, kutatók számára meglepő, hisz a világ materialista része alig várja, hogy az eddig megmagyarázhatatlan dolgok egy része eltűnjön.

Azért is keltette fel rögtön az érdeklődésemet ez a cikk, mert az én „lelki pályafutásom” is egy olyan orvos/író könyvével indult aki a testen kívüli élményekről írt. Nem egyről, hanem több ezerről.

Az pedig különösen vicces, hogy a tudóspáros aki előállt az ötleteivel indiai származású a neve alapján, ami ráadásul nem is akármi: Ramachandran

Kérlek írjátok meg, hogy titeket meggyőzött e ez a cikk?

"Az az érzés, hogy a testünkben tartózkodunk, ugyanolyan törékeny belső elmeszülemény, mint bármely más érzékelésünk. A szakemberek sokáig képtelenek voltak magyarázatot találni a testen kívüli élményekről szóló beszámolókra. Sejtették, hogy agyi mechanizmusok állnak a jelenség hátterében, de ezekről csak az utóbbi években szereztek pontosabb ismereteket. Miért láthatjuk kívülről a testünket?

A racionális gondolkodású ember valószínűleg meg van győződve arról, hogy "énje" a saját testéhez rögzül. Az a személy, akit önmagunknak érzékelünk, itt és most létezik, sehol másutt. A dolog azonban nem ennyire egyszerű, írja Vilayanur S. Ramachandran és Diane Rogers-Ramachandran, a San Diegó-i Kalifornia Egyetem két agykutatója a Scientific American Mindban. Az az érzés, hogy a testünkben tartózkodunk, ugyanolyan törékeny belső "elmeszülemény", mint bármely más érzékelésünk.

Teljesen normális embereknél is tökéletes testen kívüli élményt lehet előidézni például egy kábítószernek minősülő érzéstelenítő szerrel, a ketaminnal. A ketaminnal kezelt emberek ugyanolyan élményekről számolnak be, mint amilyenekről a halálközeli élményt átélt személyek. Úgy érzik, mintha a testük fölött lebegnének, és kívülről néznék azt. Ha valaki megszúrja őket, az mondják: "a testem odalent érzi a fájdalmat, de én magam nem". Mivel az így kezelt embereknél az "én" elválik az általa lakott testtől, nem tapasztalnak semmilyen agóniát vagy érzelmi szorongást.

A jelek szerint az, hogy testünket a magunkénak és elhatárolható entitásnak érezzük, részben az úgynevezett tükörneuronok hálózatának működéséből fakad. Az agy úgynevezett premotoros kérgében elhelyezkedő hálózat kölcsönhatásban áll a prefrontális kéreggel (a homloklebeny elülső része), amely az agy tervező és döntéshozó központja. Normális esetben, ha kinyújtjuk a kezünket például egy ceruzáért, az agy motoros (mozgató) kérgében kisülnek bizonyos mozgást vezérlő neuronok. Olasz kutatók kimutatták, hogy e neuronok egy része akkor is kisül, amikor csak nézzük, amint más ember végrehajtja ugyanezt a cselekvést.

A tükörneuronok teszik lehetővé azt is, hogy más helyébe képzeljük magunkat. Az agyunk azt mondja: "ugyanazok a neuronok sülnek ki, amikor mozgatom a kezem, tehát tudom, hogyan érez a másik, miben töri a fejét". Ráadásul bizonyos neuronok, amelyeket "tapintó tükörneuronoknak" nevezhetnénk, kisülnek, amikor megérintenek bennünket, vagy látjuk, hogy valaki mást megérintenek. Ezeknek az emberi tulajdonságoknak köszönhető például, hogy másokat nézve bizonyos ösztönös mozdulatokat teszünk. A kisgyerek például önkéntelenül összeszorítja és elernyeszti állkapcsát, amikor az ollóval serénykedő anyját figyeli. Ebben a jelenségben az utánzás képességének - ami a tudás kulturális átadásának alapja - evolúciós előzményét fedezhetjük fel.

Próbálja ki a testen kívüli élményt!

Fogjunk egy farsangi maszkot, és tegyük fényes üveglap mögé úgy, hogy arcunk tükörképe a maszk fölé kerüljön. A maszk és az arcunk megvilágítását változtassuk addig, amíg mindkettőt egyformán jól látjuk. Ekkor a két kép különös, hibrid kreatúrává ("arccá") olvad össze optikailag. Most vágjunk grimaszokat, és az az érzésünk támad, hogy a lény tökéletes összhangban utánozza fintorainkat. A kísérlet átmeneti lefejezés érzését kelti, és fogalmat alkothatunk arról, milyen lehet a testen kívüli élmény.

Amikor azonban felnőtté válunk, már nem érzünk ellenállhatatlan kényszert arra, hogy utánozzuk azok cselekedeteit, akiket éppen nézünk. Mások tudat alatti utánzásának hajlamát normális esetben a prefrontális agykéreg (az agy evolúciósan legfejlettebb része) gátolja meg. Ennek a rendszernek a zavara vezethet testen kívüli élményekhez, ami magyarázhatja a ketamin működési mechanizmusát is. Ennek hatása alatt ugyanolyan módon "éljük bele" magunkat a testünkbe, ahogy beleéljük magunkat más emberek helyzetébe, és egyben képesek vagyunk elkülöníteni magunkat testünktől, éppúgy, ahogy elhatároljuk magunkat másoktól.

Vilayanur S. Ramachandran és Diane Rogers-Ramachandran érdekes kísérletet végzett azzal kapcsolatban, hogy milyen erősen hat ránk mások nézése. Normális esetben nem utánzunk másokat, illetve nem érezzük át a szó szoros értelmében mások érzéseit, részben azért, mert a prefrontális kéreg megakadályozza a tükörneuronok jelének átvitelét. A másik ok, hogy még ha aktívak is a tapintó tükörneuronok, a bőrreceptorok azt a tényt közvetítik: nem érintettek meg bennünket. Ez a nulla jel megakadályozza, hogy a tükörneuron-aktivitás elérje a tudatos átéléshez szükséges szintet.

A kutatók érzéstelenítő szerrel elzsibbasztották a kísérleti alany kezét, aki ekkor ugyanazt érezte, mint az általa nézett személy, akinek megbökték a kezét. A hideget is érezte, amikor az illető jégkockát fogott a kezébe. Ha tehát megfosztjuk az ép kezet a tapintási jelektől, akkor az alany nemcsak beleképzeli magát a többiek helyzetébe, hanem valóban érzi, mit érintenek a többiek. Ugyanez történik a fantomvégtagok esetében is, ilyenkor az amputált végtagú személy úgy érzi, mintha még meglenne az adott végtag, és sokszor fájdalmat is érez a hiányzó testrészben. Enyhül azonban a fájdalom, ha más ember karjának vagy lábának masszírozását nézi. Az ilyen "tükörkezeléseknek" nagy jövőjük van a klinikai fájdalomcsillapításban.

A megfigyelések azt sugallják, hogy amit mi tapintóérzékelésnek, fájdalomnak hívunk, illetve a test, sőt maga az én is három forrásból eredő jeleknek a dinamikus kölcsönhatásából jön létre, állítja szerzőpáros. Ez a három forrás a bőrből, az izmokból és a belső szervekből érkező érzőjelek, a prefrontális kéregből jövő gátló jelek és a tükörneuronokból (amelyek a mások agyában lévő neuronok kiváltotta viselkedésre reagálnak) származó jelek. Az agytevékenység ezen állandóan változó mozaikjából emelkedik ki a testbe zárt én érzéke, és a működésben bekövetkező zavarok vezethetnek olyan furcsa érzésekhez, amilyen a testen kívüli élmény."

Egy régen elkezdett projekt kezd most fizikailag láthatóvá válni.

Már amikor megvettük a Csillaghegyi központunkat, Sivarama Maharaja jelezte, hogy az utcafrontunkkal mindenképp kell valamit csinálni valamit. Töredezett, sokszor javított aszfalt, lépcső, rengetegszer visszavágott 80-90%-ig halott ronda akácfák, rendezetlen előkert, gyalogos forgalmat lehetetlenné tevő parkolási rendszer. És ez csak néhány a problémákból.

Amíg az épület felújítása tartott ez másodrendű probléma volt, így csak ennek befejezésekor láttunk neki igazán. Hihetetlen mennyiségű tervezés és egyeztetést kellett végig vinni, hogy tegnap végre elkezdhessük. Köszönet érte Namaruci és Amala prabhunak, Nilamani és Áli-priya matajinak, Bori Sándornak és különösen Sivarama Maharajanak, aki végig inspirált minket és a projekt meg valósulásához szükséges anyagiakat is ide koncentrálta.

A tervek szerint ilyen lesz. Kérlek, adjátok a kegyeteket, hogy sikeresen megvalósuljon ez a szép terv, és ha erre jártok az elkövetkezendő 2-3 hétben kérlek toleráljátok az építkezés okozta felfordulást.

Egy érdekes pps-t kaptam tegnap egy kedves ismerősömtől.

Valószínűleg egy bátor keresztény csoport a készítője és terjesztője. Szerintem simán érvényes lehet minden vallás követőire, de nem lövöm le előre a poénját.

Innen tudod letölteni.

Jó szórakozást és gondolkodást hozzá.

Természetesen nem az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről van szó, hanem a Visnu zenekarról.

A 2006-os felállás volt a legkeményebb kétségtelenül, hisz 2 dobossal, Gopival és Rajahamsával nyomtuk. Ez minket is felturbózott rendesen.

Az alábbi felvétel 2006-ban a Szigeten készült és a „Visnu” című szám hallható/látható. A koncert elején üres volt teljesen a sátor, de hamar megtelt Európa minden részéről érkezett döbbent arcokkal. Ilyet még nem láttak soha.

Ha te se, most megnézheted (a hangminőség ne tántorítson el):

Találtam ismét egy érdekes írást. Ha jól veszem ki, főleg férfi-női vitáról szól és felállít 9 szabályt.
Nem biztos, hogy csak ez a 9 van, de ezek elég jók, megszívlelendőek.

Olvasd el, és ha neked is van, küldd el.

„1. Az első számú szabály az övön aluli ütések tilalma. Nyilván van, akivel szemben ezt is megengedjük magunkat, de ha az ember otthon, a szerelmével kap össze valamin, ajánlott az ilyesmit kerülni. Néha nehéz megállni, hogy ne pont azokat a dolgokat kritizáljuk, amikre a másik különösen érzékeny (pl. testsúly), de ha valóban szeretjük a másikat, érdemes hanyagolni az ilyesmit. Később valószínűleg megbánnánk.

2. És második helyen szerepel a „soha” és a „mindig” tilalma. „Elegem van, hogy mindig nekem kell anyáddal harcolni és te soha nem állsz ki mellettem!” – az ilyen általánosítások után elvileg az szokott következni, hogy a vita oda fajul, hogy az egyik fél ellenpéldák százát villantja fel, a másik meg kétségbeesetten próbálja magyarázni, hogy melyik miért nem „ér”. Ez a módszer sok mindenre vezethet, csak arra nem, hogy segítségével sikerül bármit is megoldani.

3. Nem ildomos továbbá egyszerre mindent a másik nyakába zúdítani. Ha vitába keveredtünk, ne rángassuk elő Ádámtól-Évától kezdve valamennyi korábbi sérelmünket, próbáljunk csak arra az egy dologra koncentrálni, ami miatt ez a vita kialakult.

4. Duzzogni is tilos. Vagy legalábbis nem szép. Ha megbántottak, de a másik szeretne bocsánatot kérni, ne zárkózzunk el a kommunikáció elől csak azért, hogy a másik még jobban, még tovább érezze, milyen gonoszságot művelt. Hallgatással is lehet fölöslegesen mérgezni a hangulatot.
5. De persze ordítással is. Talán az egyik legkézenfekvőbb szabály, de néha érdemes figyelmeztetni magunkat: soha ne kiabáljunk azzal, akit szeretünk. Ha nem emeljük fel a hangunkat, ez segít higgadtan elintézni a dolgokat. Ha szerintünk a másik fejét izomból le szabad üvölteni, akkor mi a következő fokozat, egy pofon?

6. Ne a legrosszabból induljunk ki. Szavazzunk bizalmat a másiknak, és ne vegyük biztosra, hogy ha tett valamit, amivel mi nem értünk egyet, akkor azt következésképpen bizonyosan azért tette, hogy a mi orrunk alá borsot törjön. Persze nem egyszerű jóindulatúnak lenni azzal szemben, akire éppen mérgesek vagyunk, de hátha tényleg valami egészen ártatlan dolog van a háttérben.

7. A „soha” és a „mindig” mellett a „mindenki” szóval is tanácsos csínján bánni. Ne legyen az érv, hogy ezt vagy azt „mindenki” úgy csinálja, ahogy mi szeretnénk. Egy kapcsolat kétszemélyes, ezért a többiek véleménye nem szabad, hogy számítson. Ha egyikünk így tenne, a másik viszont úgy, akkor meg kell beszélni egymás között dolgot. Ne az döntsön, hogy egy vadidegen mit csinálna.

8. Ne próbáljuk magunkat felsőbbrendűnek beállítani. Lehet, hogy én az adott helyzetben bölcsebben cselekedtem volna. Sőt, lehet, hogy már voltam is hasonló helyzetben és jobban is jöttem ki belőle. Ha tudjuk a megoldást egy problémára, segítsünk, ahelyett, hogy önnön nagyszerűségünket dörgöljük a másik orra alá.

9. És végül: vegyük észre, ha egy vitának vége van. Sokan esnek abba a hibába, hogy azután is nyomják még a pedált, hogy a másik beismerte, hogy tévedett. Ilyenkor nem kell további érveket felhozni a másik ellen, hogy még rosszabbul érezze magát, inkább lépjünk tovább valami vitamentes területre.”

"Ami Dhruva Mahárájának sikerült, az mindenki számára lehetséges. Minden ötéves gyermeket lehet nevelni, s a Krisna-tudat megvalósításával élete nagyon rövid időn belül sikeres lesz. Sajnos azonban sehol a világon nem tanítják Krisna-tudatra a gyerekeket.

A Krisna-tudatos mozgalom vezetőinek oktatási intézményeket kell nyitniuk a világ minden táján, hogy a gyerekeket tanítsák, egészen ötéves koruktól kezdve. Ezek a gyerekek nem lesznek hippik vagy a társadalom elkényeztetett gyermekei. Ellenkezőleg: mindannyian az Úr bhaktáivá válhatnak, s akkor automatikusan az egész világ arculata megváltozik."

SB.4.12.23. magyarázat