„Vijaya Gauranga prabhu, nem érted?! Én nem akarok bhakta lenni!”
„Hát, ööö, majd még beszéljünk…” dadogom a telefonba egy hosszú beszélgetés durva végén.
„Meglátjuk. Haribol.” jön a kemény lezárás.
„Haribol…”
Szerencsére nincs más az irodában, így nem látja senki, ahogy a könnycseppek végiggördülve az arcomon az íróasztalon koppannak. Persze ott a remény, hogy valami változik, de legbelül tudom, hogy itt most véget ért valami.
Ez az eset több mint 13 éve történt és azóta sajnos többször is.
Egyébként ritkán sírok, még temetésekkor se. De ez a legfájdalmasabb. Egy testet elveszíteni egy dolog, a lehetőséget a megkezdett lelki út folytatásáról egy másik. Ennél nincs nagyobb veszteség.
Számomra a prédikálás sohasem arról szólt, hogy hány bhakta költözik be a templomba, hanem az, hogy hány marad. Nem arról, hogy hányan kezdenek el japázni és szárit, vagy dhótit venni, hanem az, hogy ezt fenntartják.
Mindenki gyakorolja olyan szinten és körülmények között a lelki életet, ahogy akarja, de a teljes elutasítás az mindennek a vége.
Jó pár Mantra szám is szól erről, mint ahogy már írtam róla.
Persze ez a keményebb munka és egyáltalán nem olyan látványos.
A boldog bhakták a legjobb, és az egyetlen cél.
Eszembe jutnak történetek, amikor elmentem, megkerestem bhaktákat, hogy az odaadó szolgálat folytatására buzdítsam. Volt, amikor nem, vagy csak részben sikerült, de vannak sokan, akik azóta is komolyan nyomják.
Kicsit furcsa, hogy most csak ilyen passzív módon, ezekkel az írásokkal próbálok segíteni, de többen jeleztétek, hogy ez sokat jelent az életetekben.
Imádkozom, hogy ennél többet is tudjak tenni értetek és mindenki másért…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.