Tegnap megtapasztalhattam gyakorlatban, hogy mire jó az edzés.
Persze nem az történt, hogy megtámadtak vagy tízen és mindenkit levertem. Erre még várni kell. Ennél sokkal prózaibb volt az eset. De ez majd a végén.
Ez első edzés óta próbálja belénk verni (néha szó szerint) Kisora, hogy ha elvesztenénk az egyensúlyt, megbotlunk, megcsúszunk (és még egy csomó más alkalommal) egyből „süllyed a csípő”, azaz függőlegesen lefelé kell vinni a súlypontunkat (a hátsó felünket). Ez így furin hangzik és megszokni is nehéz, de egy pár hónapos totyogó gyerek tudja. Ők azért nem esnek nagyot, mert ezt csinálják automatikusan. Magyarán seggre tottyannak.
Na ezt nekünk újra kellett tanulni. Visszatérve a történetre. Hajnalban a templomba érkezve szálltam ki az autóból és a sötétben nem láttam, hogy tükörjég van a lábam alatt. A most zajló téli olimpián megirigyelhették volna azt a piruttet amit bemutattam. Saját meglepetésemre is karcolás nélkül megúsztam, mert úgy látszik ösztönösen alkalmaztam a tanultakat és leguggoltam. olyan jól sikerült, hogy a másik oldalon kiszálló Lilasuka prabhu észre sem vette.
Persze ez nem hangzik nagy dolognak, de ha utánanézel, hogy a napokban hányan törték össze magukat ilyen esetekből akkor rájössz, hogy nem semmi.
Szóval, kéz- és lábtörés ellen is jó: a BHIMA Dojó! (még rímel is!)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.