Ez egy cikk, amit elraktam pár évvel ezelőtt. Nagyon érdekes, hogy tapasztalat által is el lehet jutni a Védák igazságához egy ilyen praktikus témában. Az meg csak egy plusz poén, hogy ezt a cikket egy hölgy írta és egy hölgy szakembert kérdezett… 

Fontos: gyakorló bhaktáknak is ajánlom elolvasásra.

„Manapság sokat kesergünk mi nők azon, hogy hol vannak az igazi férfiak. Úgy tűnik, mintha a szerepek minimum felcserélődtek volna: a nő keresi a pénzt, neveli a gyerekeket és vezeti a háztartást. De akkor mi csinálnak a férfiak? Vagy mi rontottuk el? Dr. C Molnár Emma pszichoterapeutától kértük a válaszokat.

Anyátlan nemzedék: férfias nők, követelőző anyák

A női és férfi viselkedési minták a kultúra változásával alakulnak át. Korunk szerencsétlen fordulata, hogy kezdenek elmosódni a szerepek közötti különbségek, pedig ezek rendkívül fontosak a kapcsolatok dinamikájához, az érzelmek áramlásához, a két nem egymásra találásához és a közös élet kialakításához. Ennek vannak egyértelmű megnyilvánulásai, például az öltözködésben. Lassan lecseng az uniszex divatirányzata, amelyben szinte csak a gombolásról lehetett megállapítani, hogy "ki viseli a nadrágot" vagy az inget. A frizuraválasztás is ennek szellemében történt, egyedül némi smink jelentett fényt az alagút végén. Az öltözék bizonyos mértékben a viselkedést is meghatározta: ugyanúgy ülhetek le, mozoghatok és használhatom a testemet, mint egy férfi.

Nem véletlen, hogy Az 50-es években a szociológusok új fogalmat vezettek be: az apátlan nemzedék. Az apák szerepe a családban meggyengült, ami a csonka családokra különösen érvényes, és a mindennapi életben is áthelyeződnek a súlypontok. Az iskolákban is egyre kevesebb a férfi tanár, a gyerekek otthon és a tanintézetekben is nagyrészt női viselkedési mintákkal találkoznak. S, ha ez még nem lenne elég, hazaérve meghallgathatják édesanyjuk zsörtölődését: olyan rendetlen vagy, mint az apád, nem figyelsz semmire, mint az apád... Aztán pár éve a szociológusok ismét új fogalmat vezettek be. Az "anyátlan nemzedék" fogalom alatt azt értették, hogy egyre inkább férfias attitűdök jellemzik a nőket. Gyöngédséget alig adó, csak a teljesítményre ügyelő, követelőző anyák nevelik gyermekeiket - legtöbbször egyedül, mert vagy egyedül vállalta, vagy mert senki nem felel meg nekik.

Mennyiben működött ez másképp korábban?

Ez egy cikk, amit elraktam pár évvel ezelőtt. Nagyon érdekes, hogy tapasztalat által is el lehet jutni a Védák igazságához egy ilyen praktikus témában. Az meg csak egy plusz poén, hogy ezt a cikket egy hölgy írta és egy hölgy szakembert kérdezett… 

Fontos: gyakorló bhaktáknak is ajánlom elolvasásra.

„Manapság sokat kesergünk mi nők azon, hogy hol vannak az igazi férfiak. Úgy tűnik, mintha a szerepek minimum felcserélődtek volna: a nő keresi a pénzt, neveli a gyerekeket és vezeti a háztartást. De akkor mi csinálnak a férfiak? Vagy mi rontottuk el? Dr. C Molnár Emma pszichoterapeutától kértük a válaszokat.

Anyátlan nemzedék: férfias nők, követelőző anyák

A női és férfi viselkedési minták a kultúra változásával alakulnak át. Korunk szerencsétlen fordulata, hogy kezdenek elmosódni a szerepek közötti különbségek, pedig ezek rendkívül fontosak a kapcsolatok dinamikájához, az érzelmek áramlásához, a két nem egymásra találásához és a közös élet kialakításához. Ennek vannak egyértelmű megnyilvánulásai, például az öltözködésben. Lassan lecseng az uniszex divatirányzata, amelyben szinte csak a gombolásról lehetett megállapítani, hogy "ki viseli a nadrágot" vagy az inget. A frizuraválasztás is ennek szellemében történt, egyedül némi smink jelentett fényt az alagút végén. Az öltözék bizonyos mértékben a viselkedést is meghatározta: ugyanúgy ülhetek le, mozoghatok és használhatom a testemet, mint egy férfi.

Nem véletlen, hogy Az 50-es években a szociológusok új fogalmat vezettek be: az apátlan nemzedék. Az apák szerepe a családban meggyengült, ami a csonka családokra különösen érvényes, és a mindennapi életben is áthelyeződnek a súlypontok. Az iskolákban is egyre kevesebb a férfi tanár, a gyerekek otthon és a tanintézetekben is nagyrészt női viselkedési mintákkal találkoznak. S, ha ez még nem lenne elég, hazaérve meghallgathatják édesanyjuk zsörtölődését: olyan rendetlen vagy, mint az apád, nem figyelsz semmire, mint az apád... Aztán pár éve a szociológusok ismét új fogalmat vezettek be. Az "anyátlan nemzedék" fogalom alatt azt értették, hogy egyre inkább férfias attitűdök jellemzik a nőket. Gyöngédséget alig adó, csak a teljesítményre ügyelő, követelőző anyák nevelik gyermekeiket - legtöbbször egyedül, mert vagy egyedül vállalta, vagy mert senki nem felel meg nekik.

Mennyiben működött ez másképp korábban?

A nők évszázadokon keresztül megbecsülték a társukat, és nem azért, mert ő jelentette az anyagi biztonságot, hanem azért, mert szilárd helyük volt a külvilágban. Nem véletlen a mondás: minden sikeres férfi mögött keress egy bölcs nőt. Az asszony elfogadta, hogy a férfi otthon kimutatja gyengeségét, vagy vigaszra szorulhat, cserébe biztonságot és irányító szerepet kapott. Ne értsük félre, nem volt kizsákmányolt áldozat, a szálakat végig ő mozgatta - családanya volt, a szó legnemesebb értelmében. Ő volt a mérleg nyelve. Ez a tradicionális egyensúly billent ki, amikor a nők beléptek a munka világába. Ettől kezdve stabilitásukat már nem egy férfi mellett, hanem saját gazdasági függetlenségükben keresték. Elfelejtették valódi szerepüket, és feltették a nagy "sorskérdést": és ki mosogat el?

Rosszul tették?

Egy pillanatig sem vitatom, hogy mosogatni a férfi is tud, de ez már feladatmegosztás és nem érzelmi viszony, viszont az idők során azzá minősül. Ettől kezdve a nő önmagában rombolja le a társa képét, és elveszti a biztonságot, az irányító erőt és a férj hódolatát. Ez a rombolás folyik már több emberöltő óta, ugyanakkor a nők keresik a szociálisan és érzelmileg nélkülözhetetlen partnert. A vágyak világában megmaradt az "álomherceg", csak éppen a való életben nem jön szembe velünk, és ha mégis, akkor lelkesen elrontjuk a kapcsolatot.
Vegyünk egy példát: amikor egy nő az első randevúra készül, akkor legyen bár rendkívül elfoglalt a munkahelyén, vagy otthon, ösztönösen aprólékos figyelmet fordít megjelenésére és felfénylik a belső ragyogása is. Érzi, hogy ez nélkülözhetetlen a hódításhoz. A miértre egyszerű a válasz: a férfi lélektanilag nem aktív, hanem reaktív szereplője a kapcsolatnak. A hívó jelekre válaszol, és csak ezt követően válik aktívvá. Sajnos nem véletlen, hogy a romantikus filmek mindig véget érnek az esküvőnél, mert ahogy létrejön a tartós kapcsolat, a hívójel is kezd halványodni, és az asszony értetlenül áll az egyre passzívabb válaszok előtt. Kialakul egy űr, amit a nő általában előbb érzékel és igyekszik kitölteni. Átveszi azt az aktivitási formát, ami a férfiak sajátja. A hibát ott követi el, hogy nem a partnert "kelti életre", hanem maga igyekszik teljessé tenni életét, és jön a következő sztenderd megállapítás: mindent én csinálok! Ez hibás út, a magány felé vezet. Utólag persze könnyű bölcsnek lenni, visszatekintve már hiába szedegetjük kapcsolatunk cserepeit.

Korunkban bármit bárki megcsinálhat és bárkiből bármi lehet, szemlélete nem tartalmazza az ösztönösen bennünk lévő értékeket, csak véletlenszerűen akadunk rá az első találkozások idején, aztán a hétköznapok elsodorják. Mai teljesítményközpontú világunkban az ösztönök és a várakozás izgalma elvesztették értéküket, csak az a fontos, ami azonnal kézzelfogható: rendben, randevúztunk, de mikor kéri meg a kezemet; összeházasodtunk, de mikor lesz már gyerek? Nem vágyunk valamire, hanem most azonnal akarjuk. Mintha az idő felgyorsult volna, átrohanunk az életen, és még boldogok se voltunk. Kimaradunk a saját történetünkből.
A cél nem a győzelem, hanem az együttműködés

Elég ijesztően hangzik! Visszafordítható a folyamat?

Csak ha önkritikusan szemléljük a történteket, tudjuk, hogy mit akarunk, és ismerjük az eszközöket, amivel elérhetjük. Sok esetben erre egyedül nem vagyunk képesek, de már az is nagy lépés, ha beismerjük, hogy segítségre van szükségünk. A pszichoterápia, az életvezetési tanácsadás - amivel én is foglalkozom - feltárhatják azokat a pontokat, ahol a kapcsolat elakadt és megmutathatják a helyes irányt. Átlendíthetnek a holtponton, mert sokszor az a baj, hogy mint az elromlott gramofon tűje, életünk is újra és újra ugyanott akad el, és folyton megismételjük tévedéseinket. Az önmagunkban rejlő hibát más nem javíthatja ki.

Mi az, ami visszatérő probléma?

Elterjedt az a tévhit, hogy a nő és férfi közötti kapcsolat egy játszma, és a cél a győzelem, pedig a valódi kulcsszó az együttműködés. Amikor a kisgyerek bekerül az iskolába még árad belőle az együttműködési készség, aztán ennek helyét átveszi a ki a jobb, ki az ügyesebb versenyszellem, és már ők is a teljesítmény bűvöletében élnek. Ez a munkahelyen csak tovább fokozódik, manapság csupa "olimpiai első helyezett" ifjú titán kapaszkodik a karrier lépcsőfokain, átgázolva a többieken. Gondoljuk csak el, hogy milyen nehéz lehet őket csapatmunkára fogni. Ebben a családnak komoly szerepe van. A szülőnek világossá kell tennie, hogy két lábon állunk: az egyik valóban a teljesítmény, de a másik az együttműködés, ha az egyik hiányzik, akkor földre kerülünk. Észlelnünk kell a másikat ahhoz, hogy közösen léphessünk fel, vagy éppen irányíthassuk az eseményeket.

Vannak tipikus női és férfi jelenségek. Egyre több a női vezető, sokan közülük nehezen találnak társat, kapcsolataik nem tartósak, sokszor egyedül maradnak a gyerekkel. A sikeres férfiakra pedig úgy 40-50 év körül jellemző, hogy lecserélik a pályájukat végigkísérő - általad is említett - bölcs nőt, egy 20 évvel fiatalabbra.

Ez miért alakult így?

Az első esetben azt mondhatom, hogy nem véletlenül indítottunk el mi is a "szingli nők gyötrelmei" címmel egy önálló programot. A "szingliség" magában hordozza az áhított összetartozás érzését és az állandó bizonyítási vágyat egyaránt. Ezek a nők partnerüktől is elvárják, hogy folyamatosan bizonyítsanak, hogy olyanok legyenek, mint ők. Sok olyan férfival találkoztam munkám során, akik méltóképpen állják is a sarat, de egyre egyik sem képes: sosem lesz belőlük nő. Tehát, ha felvetődik a kérdés, hogy miért nem olyan, mint én, már bukott is a mutatvány, mert ő férfi. Ebbe a csapdába különösen a magasan teljesítő nők gyakran belesétálnak.

A második kérdést alapvetően megkérdőjelezem. Az általad említett férfiak nem bölcs, hanem tehetséges nőkkel éltek együtt, ami azt jelenti, hogy hiányzik nekik az elismerés, az az érzés, hogy felnéznek rájuk. Ezt találják meg a fiatal, áhítattal telt lányokban. Ezek a kapcsolatok nem feltétlenül boldogok, hiszen más generáció, más szokások, más "fordulatszám", de a férfi a támasz és a biztonság. Legtöbbször nem is az erotikus töltés dominál. Nincs mese, az erősebbik nem szereti érezni, hogy nélkülözhetetlen!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.