„ Képzeld, tegnap fogta Szubál a játékos dobozát, kiborította, megfordította és felmászott a tetejére!” újságolom lelkesen. „Aha…” jön az igenlelkes válasz. Ja persze, ez csak engem hoz lázba. De miért?

Az első legkézenfekvőbb magyarázat az „ÉN GYEREKEM” effektus. Azaz, tőle minden csodálatos, minden cuki, a kakija meg egyenesen a szantálpépre emlékeztet… Hát ez nem túl meggyőző érv. Az elfogultság és a ragaszkodás vitathatatlan tény, de tapasztalva a nem ritka hisztiket, sírásokat, balhékat (sőt, ha jól emlékszem a szantálpépnek se ilyen szaga van) a teljes elfogultság kizárható.

De akkor mi olyan izgalmas benne? Volt egy gondolatom erről. Nem abszolút igazság, de megosztom veletek.

Ebben a világban mindent csak pusztulni és hanyatlani látunk. Persze ott van az illúzió és a reklámok az ellenkezőjét mondják, de ha körbenézünk, akkor látjuk az igazságot. Felnőttként minden kicsi tudásért, képességért, felvett, vagy leadandó kilóért keményen meg kell dolgozni. Sokáig tart és minimális a változás. Az öregedés és az azzal járó hanyatlás pedig elkerülhetetlen.
Erre itt vannak a csöppségek, akik napról napra egyre ügyesebbek, szinte erőfeszítés nélkül tanulnak meg egy, vagy akár több nyelvet is például.  És napról napra egyre szebbek, nagyobbak, erősebbek.

Hát erre vágyunk mi is. Mert ez a lélek természete. De sajnos most itt vagyunk az anyagi világban és nem ez történik velünk. Mielőtt villámgyorsan visszamennénk a lelkivilágba, ahol minden örök boldogsággal és tudással teli, addig itt egy videó az ifjú Szubálról amint épp pár másodperc alatt majdnem kirakja a híres bűvöskockát:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.