Még élt a dédnagymamám, mikor vegetáriánus lettem. Mivel ő még ilyen régi vágású volt, mindig meg akart etetni amikor hozzá mentem, így észlelte a változást.

Kislány kora óta templomba járó katolikus volt, még a kórusban is énekelt. Szinte ő volt az egyetlen vallásos a családban, de senkit nem próbált téríteni.

Az én érdeklődésemet/hitemet úgy tűnt nem fogadja osztatlan lelkesedéssel, ami egyébként nem volt meglepő a 90-es évek elején, de nem beszéltünk róla semmit.

Egyik alkalommal tejbegrízt csinált nekem. Elkezdtem kanalazni és az meg furcsán kezdett nyúlni. Megszagoltam, és a szaga is furcsa volt.

„Mi ez, Dédi? Ez nagyon furcsa…” kérdeztem.
„Raktam bele tojásfehérjét.” vallotta be elpirulva. „De csak azért, mert aggódok az egézségedért”

„Jó, akkor soha többet nem eszek nálad” álltam fel az asztaltól.
„Ne, kisunokám, ígérem, soha többet nem teszek ilyet!” kérlelt a dédnagymamám.

Leültünk és megbeszéltük az addig elhallgatott dolgot.

A következő alkalommal elvittem neki Isvara Krisna prabhu „Kereszténység és Krisna-tudat” című könyvét ami akkortájt jelent meg. Nem fűztem hozzá nagy reményt, de gondoltam megpróbálom.

Pár hét múlva, mikor megint nála jártam láttam, hogy elöl van a könyv és úgy tűnik olvasták is.
„Kiolvastam” szólalt meg a dédikém.
„Én úgy gondolom, hogy ti ugyanazt tanítjátok és gyakoroljátok, mint az én Jézusom mondott, csak ti még sokkal szigorúbbak vagytok. És ez jó.”

Teltek az évek és nem beszéltünk erről szinte semmit, de érezhetően jó volt a kapcsolatunk.

1997-ben mikor 94 évesen sokadszorra is kórházba került már látszódott, hogy nincs sok hátra neki itt a földön.
Feküdt az ágyban és már gyakorlatilag nem látott. Én dhotiban voltam.

Összeszedtem a bátorságomat és egy olyan kérdést tettem fel, amit még soha.
„Dédi, hívjak papot?”
Váratlanul megfogta a kezem és azt mondta:
„Nem, kisunokám. Nem kell nálad jobb pap.”