A legrosszabb dolog a világon a visszautasítás. Az érzés, hogy nem kellesz.

Talán azért kell ezt olyan gyakran megszenvednünk, mert ugyanezt csináltuk/csináljuk Istennel is.
Meg egymással is.

Visszautasításra visszautasítás lesz a válasz. Lehet, hogy térben, időben, módszerben lesz különbség, de a lényeg ugyanaz.

Ezért boldogtalan mindenki.

Nem tudjuk melyik volt előbb. A férj azért jár kocsmába, mert a sárkányszerű feleségnél még ott is jobb, vagy azért lett hétfejű az ara, mert a családfő a piát választotta ő helyette.

Pedig nem így kezdődött. Odáig voltak egymásért (bár ezt később gyakran letagadják) és mindent megtettek, hogy a másik kedvébe járjanak. Csinosan öltözködtek, kedves szavakkal bókoltak egymásnak, ajándékok, meglepetések, romantika…

Hova lett mindez?

Talán csak nem lett a hétköznapi megszokás áldozata?

Úgyis ott van.
„Majd ha kell valami neki, akkor megveszi magának.”
„Mindig elkölti a pénzt valami szarra”.

Gyerekkorom óta keresem az örök, vagy legalább a tartós boldogság kulcsát.
Nem én vagyok az egyetlen, hisz erre vágyik természeténél fogva minden lélek, csak nem tudja, hogy hogyan kezdjen hozzá.

A nagy filozófusok és bölcsek sokféle megoldásra jutottak, de egy dolog biztos: magunkat nem tudjuk boldoggá tenni bármennyire is szeretnénk.

Talán ha elkezdenénk szeretni, elfogadni egymást…

(Ez a bejegyzés nem csak a párkapcsolatokról szólt)