Ha meg akarsz ismerni el kel olvasnod az összes bejegyzést, de itt röviden összeszedtem az életem fontos momentumait.

Jó böngészést kívánok mindenkinek, aki véletlenül, vagy szándékosan tévedt ide.

Várom a hozzászólásokat, kérdéseket az adott bejegyzéseknél, vagy egyenest nekem a mantravgd@gmail.com címre.
---------------------------------------------------------------------------------------------------

ÉLETTÖRTÉNETEM

1969 szeptember 15-én születtem Budapesten, Pesterzsébeten, stílszerűen a Baba utcában. Apám szakmája szerszámkészítő volt (ez alatt nem a kalapácsot kell érteni, hanem nagy vasdarabokat, amikkel gyártanak valamiket), Édesanyám pedig bérelszámoló, munkaügyis volt. Egy szem gyerek voltam és az is maradtam.

10 éves koromig Erzsébeten laktunk apai nagymamám kertes házában. Ebből a kert nagyon szuper volt, a ház nem annyira. Szüleimnek és nekem akkora szobánk volt, hogy a három ágy fért el benne és semmi más. Na meg az olajkályha, ami rendkívül büdös volt.

Az élet egy hatalmas konyhában zajlott, aminek csak ajtaja volt, ablaka nem. Ebben volt egy sarok nekem, ahol játszhattam. Azt szerettem benne, hogy mindig a felnőttekkel lehettem, része lehettem az életüknek, de utáltam, hogy szinte mindenki dohányozott, ami átlagosan 5-6 főt jelentett, de nagyobb családi összejövetelekkor ez felment 10-15-re. Innen ered a dohányzásellenességem.

A kertben volt egy kis ház ahol apám gitározgatott az öcsével és barátaival, később pedig egyedül. Persze imádtam odajárni és piszkálgatni mindent. Szóval gitárral nőttem fel.

És ahogy írtam felnőttekkel. Egyik nagyon jó dolog volt, hogy úgy is kezeltek a szüleim, ugyanolyan bizalmat kaptam, de el is várták tőlem a megfelelő viselkedést. Az ígéret, az adott szó szent volt. Emlékszem, mindig nagyon vizsgáltam a környezetemet, személyeket, ki miért mit csinál. Ez most is tart…

Anyám munkahelye és a ház között volt félúton az ovi ahova végül 4 évig jártam. Mehettem volna 6 évesen is suliba, hisz már titokban tudtam olvasni, meg minden, de pici voltam és a szüleim úgy döntöttek, hogy maradjak egy évet még. Jókat játszottam és is termetem ellenére valahogy mindig valami „bandavezér” voltam.

Ez valahogy megmaradt…

 

Már ebből az időből emlékszem egy olyan dologra, ami sokszor megkeserítette az életemet: apám és néhány más rokonom alkoholfogyasztása. Nagyon sokszor mondta anyukám, hogy nem azért ment hozzá apámhoz, mert szerelmes volt belé (biztos örült, amikor hallotta), hanem mert akkor egyáltalán nem ivott alkoholt. Anyukám gyerekkorát is megkeserítette ez, ezért elhatározta, hogy vele nem így lesz. Tévedett.

Akkoriban még nem sokat fogtam fel a dologból, de a veszekedéseket, jeleneteket akár szavak nélkül is értettem volna. Persze, én is fogadalmat tettem, hogy nem nyúlok soha a pohárhoz, de erről majd később.

Ahogy jött a suli a szemem és a hajam is bebarnult és már elkezdtem hasonlítani a mostani formámhoz. Általában jó tanuló voltam, vágott az agyam, a 8 évből 5-ször voltam kitűnő. Egyedül a magatartásommal volt baj. Állandóan izegtem-mozogtam, forgolódtam és dumáltam.  Vittem haza sorban az intőket.

Édesanyám mindig az igazmondásra nevelt. Én mindig szépíteni akartam az eseteket, de ő nem hagyta. Inkább előre aláírta intőt, de utána az igazat akarta tudni. És utána sem kapta fel a vizet, hanem nyugiban megbeszéltük, hogy máskor mit ne csináljak. Ha rossz jegyet vittem nem őrjöngött, hanem azt kérdezte, hogy hogyan fogom kijavítani.

Ezek nagyom mély nyomott hagytak bennem és azóta is próbálok én is így bánni másokkal.

 

1980-ban komoly változást hozott az életemben a házunk szanálása. Ez ma már szinte ismeretlen fogalom, de akkoriban rendszeres dolog volt, hogy a beton lakótelepek terjeszkedésével lebontották a házakat. Bár egy kicsit sajnáltam a kertet, de annak örültem, hogy saját lakásunk lett a szüleimmel, amiben nekem is volt külön szobám. Ez egy erzsébeti toronyház 9. emeletén volt. Mivel nem volt túl messze a régi házunktól nem kellett sulit váltanom.

Édesanyám is nagy várakozással tekintett az új élet felé, mivel azt gondolta, hogy ha nincs a nagymamám, apám is meg tudja állni az ivást. Sajnos tévedett, de erről majd később.
A lakótelepi élet nagyon más volt. Míg korábban csak az iskolában voltak barátaim, addig itt már csak a házban lett egy csomó. Együtt jártuk az épülő házakat, fociztunk és a pincében egy klub is működött, ahol pingpongozni is lehetett.

10-11 lehettem, amikor anyám látva, hogy rengeteg energiám van és érdekel a zene, elvitt a kerületi zeneiskolába. Mindegy, hogy milyen hangszeren, csak ne gitáron tanuljak. Azt mondta, hogy gitárosokból Dunát lehet rekeszteni. Csak sokkal később tudtam meg, hogy bulizástól s az ivástól féltett. Nem sok szak volt szabad, zongorára nem volt pénzünk, a hegedűhöz állítólag öreg voltam, így maradtak a rézfúvósok. Azok közül a trombitát választottam, még az volt a legvagányabb.
2 évig jártam, de nem szerettem meg. A szolfézs később jól jött, ill. bhaktaként sokakat tanítottam meg megfújni a kagylókűrtöt.

A másik hely ahol jól jött az az úttörő-táborok voltak. Ma már sokan nem tudják mi is az, de akkoriban ez kötelező volt. Mármint az úttörősködés, de a táborok nem, és én mindig szívesen mentem. Egyik ok, hogy ezek majdnem ingyen voltak és legalább történt valami nyáron. Sajnos a szüleimnek nem volt sok pénze, így nem nagyon utaztunk el sehova. Így szuper helyeken lehettem sok gyerekkel. Persze mindig valamilyen vezető lettem, pláne amikor felfedezték, hogy viszonylag rövid idő alatt a rám bízott személyekből profi csapatot szervezek.

 

Ahogy említettem a házban elkezdtem pingpongozni és ez nagyon tetszett. Nem számított, hogy kicsi vagyok, csak jó reflexek, gyorsaság, elmekontroll és jó taktika kellett hozzá. Akikkel játszottam a házban többen igazolt versenyzők voltak és sokat tanultam tőlük. Végül elvittek az egyesületük nyári tanfolyamára. Bár ott több versenyzőt megvertem, mégse akartak leigazolni, mert azt mondták, hogy túl öreg vagyok. Nem értettem, hogy ez mit számít, ha megverem a velem egykorúakat.

Mivel így nem indulhattam versenyen nem tudtam bizonyítani. A kerületi úttörő-olimpián viszont igen és kiverve sok igazolt versenyzőt 3. lettem. Így már kénytelenek voltak engem is leigazolni. 5-6 évig asztaliteniszeztem (mert így hívják), játszottam NB III-ban, nyertem egy szatyor érmet.

Hogy ez miért érdekes? Sokat tanultam belőle. Ez a sport annyira gyors, hogy nagy koncentrációt igényel és elmekontrollt. Ha egy kicsit is figyelmetlen vagy, vagy elveszíted a fejed, véged van.
A másik fontos dolog a csapatmunka volt. A legtöbb jó eredményt párosban és vegyes-párosban értem el. Biztatni, motiválni és főleg nem kibuktatni a párodat nagy művészet. Nálunk jobbakat is le tudtunk győzni.

És küzdeni… Hiába győzöl, bizonyítasz, mindig kezdheted elölről…

 

Valamikor 13-14 éves korom környékén az egyik barátom kapott egy elég jó akusztikus gitárt. Mivel még behangolni se tudta megmutattam neki, plusz egy-két dolgot, amit ellestem otthonról. Addigra már apám szinte teljesen feladta a gitározást s a reményt, hogy én is fogok. Egy darab nem túl jó bolgár akusztikus gitár volt csak otthon. Aztán azt vette észre, hogy valaki piszkálja, nem úgy van ahogy letette, behangolta. Hamar kiderült, hogy én vagyok az elkövető, a barátommal együtt pengettünk.

Na, innen indult a gitározás. Apám persze nem haragudott, sőt lelkesen támogatott, mennyire tudott. A barátom közben elkezdett gitártanárhoz járni, majd később együtt is jártunk egy oktatóhoz két évig. Abban az időben csak klasszikus- és jazzgitárt lehetett tanulni. Mivel elektromos gitáron csak a jazzgitár tanár oktatott, így odamentünk. A rockot és a metalt nekünk kellett kitalálni.

Hát mi kitaláltuk. Egy koncerten találkozva a két sráccal megalapítottuk a Fantom zenekart. 1986-ot írtunk, akkoriban beindult egy verseny a világban, hogy ki a legkeményebb zenében, szövegben és kinézetben. Mi is ezt céloztuk meg, nem a magyar átlagot.

86 és 88 között az egyik legkeményebb zenekar voltunk. A zenéért főleg én voltam a felelős. Ez a keménykedés néhány Mantra számban is visszaköszön (Lélekgyilkos, Minden a Tiéd, stb.). A szövegek durván okkultak és egyházellenesek voltak. Érdekes, hogy pont aki írta, Tamás lett először bhakta 1989-ben.

Akkoriban ez volt a nyugati trend és a durva zenéhez ez illett, de én nem hittem benne. Két dologra viszont jó volt. Elkezdett érdekelni, hogy milyen hibákat követtek el a keresztény egyházban. Ez később jól jött.

A másik, hogy intelligensebb szövegeket írjunk, (ne csak sátán-ördög-pokol) elkezdtem olvasni a Bibliát és más könyveket. Elkezdtek érdekelni a tudomány által megmagyarázhatatlan jelenségek, UFO-k, szellemek, halálközeli élmények s még sok minden más…

 

 

Teljesen ateista családban nőttem fel. Engem már meg se kereszteltek. Apám nem nyilatkozott a vallásokról, de anyám, akinek a véleményére nagyon adtam, mesének, sőt népbutításnak tartott minden hitet. Emlékszem, hogy megrettent, amikor elmeséltem, hogy milyen jót vitatkoztam egy Jehova-tanúja barátommal.

Ahogy említettem sajnos a különköltözéssel nem oldódott meg apám alkohol problémája, sőt súlyosbodott. Sajnos gyenge személy, aki meg akart felelni a környezete elvárásának és nem tudott nemet mondani. Kisebb mennyiségnél depis lett és sok hülyeséget beszélt, főleg anyámat szekálta. Nem akarok senkit a részletekkel untatni. Aki átélte az tudja milyen, aki nem, annak lehetetlen elmesélni. Az, aki a fő menedéked, védelmed kellene hogy legyen, ő a fő veszélyforrás akitől gyakran menekülni kell. Ez nagyon mély emlék. 16-17 lehettem, amikor alkoholelvonó lett a dologból, aminek a hatása 6-7 évig kitartott, de utána újra bedurvult. Végül elváltak a szüleim, de én már akkor nem laktam otthon.

Persze ezerszer, milliószor megfogadtam, hogy én sohasem leszek ilyen. Végül csak a jó szerencsémnek köszönhettem, hogy ez nem így lett…

1988 augusztusában behívtak katonának másfélévre. Ez akkoriban elkerülhetetlen volt, ezért azt gondoltam, hogy essünk túl rajta minél hamarabb. Határőr, útlevélkezelő voltam Sopronban, de erről már írtam korábban. Sok mindent tanultam, főleg fegyelmet és önállóságot. Persze rengeteg baromságot is, de mindegy.

Itt ért az első „spirituális” élmény, egyik este asztalttáncoltattunk. Jó materialistaként már előre röhögtem rajta, de azért belementem. Máig se pontosan értem hogyan, de működött. Három olyan számot kérdeztem, amit csak én tudtam, és az asztal lekopogta.

Közben a volt zenésztársak sorban kapcsolatba kerültek a Krisna-tudattal s egyre komolyabbak lettek, de én egy jó darabig ellenálltam. Nem volt túl bizalomgerjesztő az első fanatikus megnyilvánulásaik sem.

És persze akkoriban, 1990 áprilisában nagy szerelembe estem egy lányba (aki most is a feleségem) és ez nem kedvezett a lelki kutatásnak.

 

Amikor befejeztem az általános iskolát fogalmam se volt arról, hogy mi legyek. Bár tanáraim behívatták a szüleimet, hogy menjek gimibe és legyek tanár, de anyám nem akart kockáztatni és azt akarta, hogy szakközépbe menjek. Műszaki érdeklődésem mindig volt, ezért valami ilyesmit kerestünk és Erzsébeten volt egy, ahol az épületgépész szakot végeztem el. Ez a víz, gáz, csatorna, fűtés, hűtés, szellőzést jelenti.

Ez egyszerre volt szerencse és pech. Pech volt, mert amikor 1982-ben elkezdtem dübörgött a szocializmus és rengeteg építkezés zajlott, de mire befejeztem, 1988-ban sorra zártak be az építőipari cégek.  Szerencse pedig azért, mert annyira sokrétű szakma, hogy mindig tudtam valamit csinálni.

Voltam tervező, technológus, művezető, raktáros, eladó és még egy csomó dolog. Később elvégeztem a technikus minősítőt is hozzá, és egy pár hasznos tanfolyamot.
A Krisna-tudatban is sokszor jól jött, mert kevés bhaktának van műszaki s főleg építőipari végzetsége és pláne gyakorlata.

Munkáim során sok értékes tapasztalatot gyűjtöttem. Volt, amikor vezető voltam, akkor nehezen viseltem a nyomást alulról és fölülről, aztán beosztott lettem, és akkor hiányzott döntés lehetősége és szenvedtem, hogy nem ésszerűen mennek a dolgok és át akartam venni az irányítást. Ez így ment oda-vissza.

Ma már tudom, hogy ez csak a természete mindkettő helyzetnek és ez így van jól…

 

Ahogy már korábban említettem, a volt zenésztársaimtól hallottam először a Krisna-tudatról, ami kezdetben nem volt vonzó. 1990-91 körül mindenki csak egy szektának tartotta és a barátaim viselkedése is az volt. Meg is szakadtak így a kapcsolatok egy kivételével, Tamással, akivel együtt jártunk gyúrni (bizony, bodybuilding!), persze csak hobby szinten és főleg a beszélgetések kedvéért.

Ahhoz, hogy vitatkozni tudjak sorba kértem el a könyveket, így a Bhagavad-gítát is. Egy kéthetes nyaralás alatt kiolvastam és komoly változáson mentem át. Rájöttem, hogy úgy néz ki, hogy létezik Isten és érdemes az ő utasításait, törvényeit figyelembe venni, mert különben baj lesz.

Ekkor eldöntöttem, hogy vegetáriánus leszek. Nekem nem volt gond, hisz gyerekkorom óta utáltam a húsokat, főleg feldolgozatlan állapotában, de a környezetemben kiverte a biztosítékot. Persze, voltam olyan makacs, hogy ne érdekeljen.

Közben rendszeresen találkoztunk a párommal a bhaktákkal és jártunk fel a hűvösvölgyi templomba. Szerencsére neki is tetszett a dolog. A másik fő motivációm pont vele volt kapcsolatos: mióta eszemet tudtam, mindig kerestem az örök boldogság titkát. A testből és az elméből lehet örömöt meríteni, de az nagyon átmeneti.

1992-es Sportcsarnokos fesztivál ismét komoly lépés volt életemben. Akkor először nagyon együtt táncoltam a bhaktákkal és nagy íz jött belőle. 7000 ember volt jelen és nagyon sok komoly bhakta. A templomban is láthattam, hallhattam Srila Prabhupada tanítványitól és teljesen lenyűgöztek. Azt gondoltam, hogy ha ezzel a folyamattal ezt lehet elérni, akkor minden nehézség ellenére én ezt akarom csinálni.

Pedig nehézség volt bőven...

 

 

 

Ott hagytam abba, hogy volt nehézség.

Ez nem tartozik közvetlenül az életrajzhoz, de úgy gondolom, hogy sokakat érdekelhet, érinthet. Ugyanis gyakran van, hogy azt gondoljuk, az adott probléma csak nekünk van, vagy akik előttünk járnak nem tapasztalták meg ugyanezt, pedig igen.

Az első kellemetlen élmény a kultúrsokk volt. Belépsz egy idegen házba, furcsa, idegen és tömény illatok fogadnak. Aztán eléd pattan egy láthatóan eltökélt tekintetű, elképesztő ruhába bújt, összemázolt homlokú valaki és rádtapad.

Az még hagyján, hogy le kell venni a cipőt, kabátot, amit aztán különleges körülmények között, hegyekben tárolnak, és ha szerencsés vagy kifelé is meglesz.

A korai időkben a bhakták zenei képessége hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha valaki most panaszkodik, akkor nem tudom mit tett volna akkor. A szöveg ugye adott (egyszerű), de a zenei oldalai is az volt. Mint zenész, aki még önmagában nem tudott elmerülni a Szent Név nektárjában, gyakran fizikai kínnak éltem meg az 1 órás bhajant. A leckéket mindig szerettem, de a szomszédok miatt becsukott ablakkal végrehajtott „szaunakirtan” nem volt mindig eksztázis.

A prasadam ízlett rögtön, viszont akkoriban volt egy furcsa szokásuk a bhaktáknak, hogy tömtek. Az, hogy ők embertelen mennyiséget pakoltak a tányérjukra, az hagyján, de másokat is arra nyomtak, hogy ezt tegyék. Velem ezt kiskoromba se csinálták, így itt furcsa volt nagyon. Később, mikor növekedett a hit a szavaikban, belementem én is az „ájulásigevés” ceremóniájába egyszer, vagy kétszer, de annyira rossz élmény volt, hogy kiszálltam a buliból. Szerencsére, utána megtudtam, hogy ez nem alapfeltétel.

Alapvetően visszahúzódó természetem miatt a külsőségek felvállalása is nehezen ment. Egyszerű farmer-pólós srácként elképzelni se tudtam, hogy mindenki engem bámuljon az utcán. Mert abban az időben ez így volt.

Érdekes, hogy az első alkalom, hogy dhótit vettem rögtön híres lett, a Mester és tanítvány: Hívők földjén című számában szerepeltem.

Ezeket a tapasztalatokat nagyon megjegyezve, később, vezetőként, prédikátorként mindig igyekeztem, és igyekezni fogok, hogy a lehető legkevesebb akadálya legyen a frissen érdeklődőknek az amúgy sem könnyű úton…

 

1993-94 körül, már rendszeresen jártunk minden héten a hűvösvölgyi Templomba, ami gyakran nem volt egyszerű, hisz a város ellenkező sarkában, Pesterzsébeten laktunk. Tömegközlekedéssel ez másfélóra is megvan.

Ezt jól megjegyeztem, és amikor lehetőségem lett rá (96-97), akkor arrafelé kezdtem el prédikálni tudva, hogy az ott lakóknak ez milyen sokat jelent.

Nagyon sokat olvastam, kérdeztem, amikor lehetet segítettem és szép lassan elkezdtünk „bhaktulni”. Otthon készítgettem a most is használatos mahamantra, Gaura-arati is egyéb táblákat, könyveket adtunk fel a szankirtanosok által gyűjtött címekre, gyakran 2 banános ládányit hetente. Isvara Krisna prabhu bevont minket az esztergomi prédikálásba, ahol hamar én tarthattam bhajant, sőt leckét is. Esztergomban osztottam először könyvet a Bazilika mellett… felejthetetlen volt…

Közben a nem kevés kazettám szép lassan letörlődött, ill. leckék és indiai zenék kerültek a metál fűrészelések helyére. Ebben semmi erőltetett nem volt, amiket már amúgy sem hallgattam azok repültek először.

Így járt a gitár is. Sokáig porosodott a szekrény tetején, amikor úgy döntöttem, hogy eladom és egy harmóniumot és egy mridangát veszek az árából. Sokáig nagyon jól jött, hogy volt saját, hisz mindig csak bedobtam a kocsiba és már mehettünk is a programokra. Akkoriban nem lehetett olyan könnyen hangszerhez, ruhához és bármi bhakta cucchoz jutni, mint most.

1994 nyarán összeházasodtunk és összeköltöztünk a feleségemmel. Hirtelen nagyon szegények lettünk, de nagyon boldogok. Mindketten egykék lévén jó dolgunk volt otthon, de fiatalként, albérletet fizetve éppen hogy csak megéltünk. Viszont saját nagy közös oltárunk lett, ami előtt minden reggel együtt énekelhettük a mangalát, japázhattunk, főzhettünk és meghívhattuk a bhakta-barátainkat.

Ez mind mai napig jól jön. Tudom, hogy amit csinálok az a templom és nem valaki mástól várom. És ahol elkezdünk énekelni előbb-utóbb lesz templom is…

 

 

 

A nagy lelkesedés közben természetes volt a lelki tanítómester választás. Nagy bajban voltam egy darabig, hisz minden potencionális jelölt annyira szuper volt és rendkívül távolian fejlett, hogy nagyon nehéznek tűnt a döntés.

Aztán kezdett egyre tisztulni a kép. Egyre közelebb éreztem egy személyt, Srila Prabhupada tanítványát Balabhadra dast, akit végül megkerestem, hogy fogadjon el tanítványának. Mivel már ismert folyamatos kérdezősködésem miatt, ill. a bhakták is bátran ajánlottak, 1995. február 2-án felavatott, és azóta Vijaya Gauranga das a nevem.

Sokan ismerhetitek őt a Szigetről, vagy más fesztiválokról, mint egy nagydarab, fehérszakállas idősebb úr, aki irdatlan erővel és energiával kiabálja a „Gouranga Hey-t”. életutunknak sok hasonlósága volt, így sok hasznos tanácsot és segítséget kaptam tőle a családi életről, lelki vezetésről, gazdasági tényszerűségekről, zenei dolgokról s sok minden másról.

1995 augusztusában segítettem az egyre növekvő Egyházi könyvraktár helyretételében, ami annyira sikeres volt, hogy megkértek rá, hogy teljes (munka)időben vigyem tovább. Hamarosan a feleségem is az MKTHK központi irodájában kapott feladatott, így átköltöztünk egy hűvösvölgyi albérletbe.

1996-ban részt vettünk egy indiai-zarándoklaton, ahol megláthattuk a legnagyobb Vaisnava szenthelyeket: Mayapurt, Jagnnatha-purit és Vrindávant.

1997 Janmastamiján volt a védikus esküvőnk Krisna-völgyben.

1998 júliusában kaptam 2., brahminikus avatást. Ez az év amúgy is nagyon mozgalmas volt. Ahogy írtam korábban Budapest déli részén, a XVIII. kerületben prédikáltam rendszeresen. Először lakásokban, majd a helyi művházban tartottunk egyre sikeresebb programokat. Felmerült, hogy legyen egy állandó hely, ahova szinte bármikor be lehet térni, találkozni a bhaktákkal, kérdezni, olvasni, japázni, finom praszadamhoz jutni és vásárolni szükséges dolgokat.
Sok kaland után, amiről majd egyszer írok részletesen elkezdtünk egy kis központot 1998 augusztusában Pestimrén, ami Gopálként vált ismerté.

Pár hónap múlva, októberben egy nap váratlanul komoly hasfájásra ébredtem. Először úgy tűnt, még a kihívott mentősök is így diagnosztizálták, hogy csak gyomorrontás. Aztán estére kiderült, hogy nagyobb baj van és csak a gyors kórházba szállítás és az ügyeletes orvos bátor döntése, hogy bár nem tudta, hogy mi a baj felvágta a hasamat, mentette meg az életemet.
Egy vakbélgyulladásom volt, ami perforált. Ez, illetve a műtét mind a mai napig korlátoz néhány dolog evésében.

A tanulsága ennek az évnek komoly volt. Nem tudjuk, hogy meddig élünk és addig tegyünk meg mindent a saját- és mások lelki fejlődéséért, amit csak lehet.

 

Nagyon nehéz kezdet után szuper kis csapat alakult ki a Gopálban. Először csak a túlélésért küzdöttünk, majd beindult a szendvics kiszállítás, könyvosztás, egy ashram és persze lelkes programok extrém kirtanokkal.

Már a Havanna Művházban is voltak Martens talpnyomok a plafonon, de a Gopálban még ennél is tovább mentünk. Ákos (később Acyuta das), a híres Horváth Charlie egyszem fia volt, így a (luxus) pincéjük televolt hangszerekkel. 1999 nyarán, amikor a Gopál megnyitásának 1 éves évfordulóját ünnepeltük rendhagyó kirtant csináltunk. Én gitároztam és énekeltem, bh. Jenő (később Jaya Hari das) dobolt, Acyuta basszusgitározott.

Gondolom sokaknak ismerősek a nevek. Igen, ebből lett a Mantra. Persze mindenki visszatért a normális hangszeréhez és szóltunk egy barátunknak, Fellegi Ádámnak, aki akkor a Newborn (ma BTS) dobosa volt, hogy szálljon be.

Így indult a Mantra története, amiről itt tudsz többet olvasni.

Megvettük az alsó üzlethelyiség bérleti jogát is és vidáman éltük az életünket, míg egy szép nap felkérést kaptam a Budapesti Templom vezetésére. Ez 2001 őszén volt.
Komoly kihívás volt, hisz a templom több szempontból se volt rózsás állapotban és egy hatalmas tervet, a „Lélek Palotáját” kellett volna felépíteni. Hamar munkához láttam és pár hónap múlva legalább a nem kevés tartozást sikerült ledolgozni.

A módszerem ugyanaz volt mint a Gopálban: szigorú lelki gyakorlat, kemény munka (szolgálat, ha úgy jobban tetszik), óvatos pénzügyek és mindezt jó hangulatban, a lelkes személyek felhatalmazásával, sok bizalommal és szeretettel.
Ennek hamar meglett az eredménye, de erről már írtam itt.

Ahogy templomvezető lettem Pestimréről visszaköltöztünk Hűvösvölgybe, és onnan próbáltam egybe tartani a Gopálos csapatot is, nem sok sikerrel. Az anyagi energia extra erővel támadott, aminek meglett az eredménye. Végül 2002-ben ők is a Templomhoz költöztek.

Hosszú keresgélés után, 2004-ben megtaláltuk és megvettük a jelenlegi csillaghegyi templomot. Most jött csak igazán jól az épületgépész végzetségem és a tervezői és művezetői tapasztalatom. Az épület birtokbavételétől számított alig több, mint fél évvel 2005 májusában át tudott költözni Sri Sri Dayal Nitai- Vijaya Gauranga és az összes bhakta.

Ekkor még csak az 1. ütem, kicsit több mint a fele volt kész az épületnek. A gyönyörű előtér minden tartozékával és káprázatos templomszoba világon egyedülálló ónix oltáraival 2006 Gaurapurnimájára lett kész. Nagy ünnepség volt, hatalmas sátorral az udvaron.

Ekkor kaptam ajándékba Srila Sivarama Maharajatól az azóta is imádott és mindig velem lévő Syam-sílát.

2007-ben tudtam meg, hogy a lelki tanítómesterem letért az odaadó szolgálat megfelelő útjáról, ezért kértem Srila Sivarama Maharajot, hogy fogadjon el tanítványának. Pár hónap múlva 1. és 2. avatást kaptam tőle.

Kapcsolatunk kezdete óta szerettünk volna gyermeket feleségemmel, de ahogy eddig is olvashattad, elég mozgalmas, költözésekkel teli volt az életünk, így mindig tolódott a kérdés.

Aztán, mikor már nagyon-nagyon vártuk, 2008 február 28-án megérkezett Szubál, aki azóta is bearanyozza az életünk. Róla nézhettek s olvashattok itt bőven.

Apámat 99-ben láttam utoljára, igen borzasztó állapotban. Édesanyám hosszú szenvedés után hagyta el a testét 2005-ben. Családomban nincs túl jó statisztika, anyai nagymamámon és néhány unokatestvéremen kívül mindenki meghalt.

2009 elejétől elég gyakran változtak a feladataim. Felelős voltam az Egyházi beruházásoknál, így a Budapesti Templom előkertjét is sikerült megszépíteni.

Egy darabig a híres karitatív tevékenységünk, az „Ételt az életért” Alapítvány munkáját egyengettem, mely a kerületi polgármesternél tett több látogatás után a helyi ételosztással meg tudta duplázni a kiosztott adagszámot.

2010 főleg a Templom szomszédságában megvásárolt igen romos ház felújításáról szólt, mely a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolának ad most otthont.

Ezekkel párhuzamosan 2010 őszén megálló/feloszló Mantra nyomán Rajahamsával (dob) és egy új taggal (Kanyó Péter – ének, basszusgitár) megalakítottuk az OM zenekart, mely 2011 őszén meg is jelentette első nagylemezét, az „Érted”-et, a Hammerworld Production/ Edge Records gondozásában.
Szintén párhuzamosan futó komoly projektként sikerült beindítani 2010 januárjától a Mangala Családi Napközit, közismertebb nevén ovit, melyre az egyre több cseperedő budapesti bhakta-palánta miatt égető szükség volt.

Ez 2011 őszén egy mini iskolával is bővült egy új helyen, és ennek a szervezési feladatai látom most el.

Ha meg akarsz ismerni el kel olvasnod az összes bejegyzést, de itt röviden összeszedtem az életem fontos momentumait.

Jó böngészést kívánok mindenkinek, aki véletlenül, vagy szándékosan tévedt ide.

Várom a hozzászólásokat, kérdéseket az adott bejegyzéseknél, vagy egyenest nekem a mantravgd@gmail.com címre.
---------------------------------------------------------------------------------------------------

ÉLETTÖRTÉNETEM

1969 szeptember 15-én születtem Budapesten, Pesterzsébeten, stílszerűen a Baba utcában. Apám szakmája szerszámkészítő volt (ez alatt nem a kalapácsot kell érteni, hanem nagy vasdarabokat, amikkel gyártanak valamiket), Édesanyám pedig bérelszámoló, munkaügyis volt. Egy szem gyerek voltam és az is maradtam.

10 éves koromig Erzsébeten laktunk apai nagymamám kertes házában. Ebből a kert nagyon szuper volt, a ház nem annyira. Szüleimnek és nekem akkora szobánk volt, hogy a három ágy fért el benne és semmi más. Na meg az olajkályha, ami rendkívül büdös volt.

Az élet egy hatalmas konyhában zajlott, aminek csak ajtaja volt, ablaka nem. Ebben volt egy sarok nekem, ahol játszhattam. Azt szerettem benne, hogy mindig a felnőttekkel lehettem, része lehettem az életüknek, de utáltam, hogy szinte mindenki dohányozott, ami átlagosan 5-6 főt jelentett, de nagyobb családi összejövetelekkor ez felment 10-15-re. Innen ered a dohányzásellenességem.

A kertben volt egy kis ház ahol apám gitározgatott az öcsével és barátaival, később pedig egyedül. Persze imádtam odajárni és piszkálgatni mindent. Szóval gitárral nőttem fel.

És ahogy írtam felnőttekkel. Egyik nagyon jó dolog volt, hogy úgy is kezeltek a szüleim, ugyanolyan bizalmat kaptam, de el is várták tőlem a megfelelő viselkedést. Az ígéret, az adott szó szent volt. Emlékszem, mindig nagyon vizsgáltam a környezetemet, személyeket, ki miért mit csinál. Ez most is tart…

Anyám munkahelye és a ház között volt félúton az ovi ahova végül 4 évig jártam. Mehettem volna 6 évesen is suliba, hisz már titokban tudtam olvasni, meg minden, de pici voltam és a szüleim úgy döntöttek, hogy maradjak egy évet még. Jókat játszottam és is termetem ellenére valahogy mindig valami „bandavezér” voltam.

Ez valahogy megmaradt…

 

Már ebből az időből emlékszem egy olyan dologra, ami sokszor megkeserítette az életemet: apám és néhány más rokonom alkoholfogyasztása. Nagyon sokszor mondta anyukám, hogy nem azért ment hozzá apámhoz, mert szerelmes volt belé (biztos örült, amikor hallotta), hanem mert akkor egyáltalán nem ivott alkoholt. Anyukám gyerekkorát is megkeserítette ez, ezért elhatározta, hogy vele nem így lesz. Tévedett.

Akkoriban még nem sokat fogtam fel a dologból, de a veszekedéseket, jeleneteket akár szavak nélkül is értettem volna. Persze, én is fogadalmat tettem, hogy nem nyúlok soha a pohárhoz, de erről majd később.

Ahogy jött a suli a szemem és a hajam is bebarnult és már elkezdtem hasonlítani a mostani formámhoz. Általában jó tanuló voltam, vágott az agyam, a 8 évből 5-ször voltam kitűnő. Egyedül a magatartásommal volt baj. Állandóan izegtem-mozogtam, forgolódtam és dumáltam.  Vittem haza sorban az intőket.

Édesanyám mindig az igazmondásra nevelt. Én mindig szépíteni akartam az eseteket, de ő nem hagyta. Inkább előre aláírta intőt, de utána az igazat akarta tudni. És utána sem kapta fel a vizet, hanem nyugiban megbeszéltük, hogy máskor mit ne csináljak. Ha rossz jegyet vittem nem őrjöngött, hanem azt kérdezte, hogy hogyan fogom kijavítani.

Ezek nagyom mély nyomott hagytak bennem és azóta is próbálok én is így bánni másokkal.

 

1980-ban komoly változást hozott az életemben a házunk szanálása. Ez ma már szinte ismeretlen fogalom, de akkoriban rendszeres dolog volt, hogy a beton lakótelepek terjeszkedésével lebontották a házakat. Bár egy kicsit sajnáltam a kertet, de annak örültem, hogy saját lakásunk lett a szüleimmel, amiben nekem is volt külön szobám. Ez egy erzsébeti toronyház 9. emeletén volt. Mivel nem volt túl messze a régi házunktól nem kellett sulit váltanom.

Édesanyám is nagy várakozással tekintett az új élet felé, mivel azt gondolta, hogy ha nincs a nagymamám, apám is meg tudja állni az ivást. Sajnos tévedett, de erről majd később.
A lakótelepi élet nagyon más volt. Míg korábban csak az iskolában voltak barátaim, addig itt már csak a házban lett egy csomó. Együtt jártuk az épülő házakat, fociztunk és a pincében egy klub is működött, ahol pingpongozni is lehetett.

10-11 lehettem, amikor anyám látva, hogy rengeteg energiám van és érdekel a zene, elvitt a kerületi zeneiskolába. Mindegy, hogy milyen hangszeren, csak ne gitáron tanuljak. Azt mondta, hogy gitárosokból Dunát lehet rekeszteni. Csak sokkal később tudtam meg, hogy bulizástól s az ivástól féltett. Nem sok szak volt szabad, zongorára nem volt pénzünk, a hegedűhöz állítólag öreg voltam, így maradtak a rézfúvósok. Azok közül a trombitát választottam, még az volt a legvagányabb.
2 évig jártam, de nem szerettem meg. A szolfézs később jól jött, ill. bhaktaként sokakat tanítottam meg megfújni a kagylókűrtöt.

A másik hely ahol jól jött az az úttörő-táborok voltak. Ma már sokan nem tudják mi is az, de akkoriban ez kötelező volt. Mármint az úttörősködés, de a táborok nem, és én mindig szívesen mentem. Egyik ok, hogy ezek majdnem ingyen voltak és legalább történt valami nyáron. Sajnos a szüleimnek nem volt sok pénze, így nem nagyon utaztunk el sehova. Így szuper helyeken lehettem sok gyerekkel. Persze mindig valamilyen vezető lettem, pláne amikor felfedezték, hogy viszonylag rövid idő alatt a rám bízott személyekből profi csapatot szervezek.

 

Ahogy említettem a házban elkezdtem pingpongozni és ez nagyon tetszett. Nem számított, hogy kicsi vagyok, csak jó reflexek, gyorsaság, elmekontroll és jó taktika kellett hozzá. Akikkel játszottam a házban többen igazolt versenyzők voltak és sokat tanultam tőlük. Végül elvittek az egyesületük nyári tanfolyamára. Bár ott több versenyzőt megvertem, mégse akartak leigazolni, mert azt mondták, hogy túl öreg vagyok. Nem értettem, hogy ez mit számít, ha megverem a velem egykorúakat.

Mivel így nem indulhattam versenyen nem tudtam bizonyítani. A kerületi úttörő-olimpián viszont igen és kiverve sok igazolt versenyzőt 3. lettem. Így már kénytelenek voltak engem is leigazolni. 5-6 évig asztaliteniszeztem (mert így hívják), játszottam NB III-ban, nyertem egy szatyor érmet.

Hogy ez miért érdekes? Sokat tanultam belőle. Ez a sport annyira gyors, hogy nagy koncentrációt igényel és elmekontrollt. Ha egy kicsit is figyelmetlen vagy, vagy elveszíted a fejed, véged van.
A másik fontos dolog a csapatmunka volt. A legtöbb jó eredményt párosban és vegyes-párosban értem el. Biztatni, motiválni és főleg nem kibuktatni a párodat nagy művészet. Nálunk jobbakat is le tudtunk győzni.

És küzdeni… Hiába győzöl, bizonyítasz, mindig kezdheted elölről…

 

Valamikor 13-14 éves korom környékén az egyik barátom kapott egy elég jó akusztikus gitárt. Mivel még behangolni se tudta megmutattam neki, plusz egy-két dolgot, amit ellestem otthonról. Addigra már apám szinte teljesen feladta a gitározást s a reményt, hogy én is fogok. Egy darab nem túl jó bolgár akusztikus gitár volt csak otthon. Aztán azt vette észre, hogy valaki piszkálja, nem úgy van ahogy letette, behangolta. Hamar kiderült, hogy én vagyok az elkövető, a barátommal együtt pengettünk.

Na, innen indult a gitározás. Apám persze nem haragudott, sőt lelkesen támogatott, mennyire tudott. A barátom közben elkezdett gitártanárhoz járni, majd később együtt is jártunk egy oktatóhoz két évig. Abban az időben csak klasszikus- és jazzgitárt lehetett tanulni. Mivel elektromos gitáron csak a jazzgitár tanár oktatott, így odamentünk. A rockot és a metalt nekünk kellett kitalálni.

Hát mi kitaláltuk. Egy koncerten találkozva a két sráccal megalapítottuk a Fantom zenekart. 1986-ot írtunk, akkoriban beindult egy verseny a világban, hogy ki a legkeményebb zenében, szövegben és kinézetben. Mi is ezt céloztuk meg, nem a magyar átlagot.

86 és 88 között az egyik legkeményebb zenekar voltunk. A zenéért főleg én voltam a felelős. Ez a keménykedés néhány Mantra számban is visszaköszön (Lélekgyilkos, Minden a Tiéd, stb.). A szövegek durván okkultak és egyházellenesek voltak. Érdekes, hogy pont aki írta, Tamás lett először bhakta 1989-ben.

Akkoriban ez volt a nyugati trend és a durva zenéhez ez illett, de én nem hittem benne. Két dologra viszont jó volt. Elkezdett érdekelni, hogy milyen hibákat követtek el a keresztény egyházban. Ez később jól jött.

A másik, hogy intelligensebb szövegeket írjunk, (ne csak sátán-ördög-pokol) elkezdtem olvasni a Bibliát és más könyveket. Elkezdtek érdekelni a tudomány által megmagyarázhatatlan jelenségek, UFO-k, szellemek, halálközeli élmények s még sok minden más…

 

 

Teljesen ateista családban nőttem fel. Engem már meg se kereszteltek. Apám nem nyilatkozott a vallásokról, de anyám, akinek a véleményére nagyon adtam, mesének, sőt népbutításnak tartott minden hitet. Emlékszem, hogy megrettent, amikor elmeséltem, hogy milyen jót vitatkoztam egy Jehova-tanúja barátommal.

Ahogy említettem sajnos a különköltözéssel nem oldódott meg apám alkohol problémája, sőt súlyosbodott. Sajnos gyenge személy, aki meg akart felelni a környezete elvárásának és nem tudott nemet mondani. Kisebb mennyiségnél depis lett és sok hülyeséget beszélt, főleg anyámat szekálta. Nem akarok senkit a részletekkel untatni. Aki átélte az tudja milyen, aki nem, annak lehetetlen elmesélni. Az, aki a fő menedéked, védelmed kellene hogy legyen, ő a fő veszélyforrás akitől gyakran menekülni kell. Ez nagyon mély emlék. 16-17 lehettem, amikor alkoholelvonó lett a dologból, aminek a hatása 6-7 évig kitartott, de utána újra bedurvult. Végül elváltak a szüleim, de én már akkor nem laktam otthon.

Persze ezerszer, milliószor megfogadtam, hogy én sohasem leszek ilyen. Végül csak a jó szerencsémnek köszönhettem, hogy ez nem így lett…

1988 augusztusában behívtak katonának másfélévre. Ez akkoriban elkerülhetetlen volt, ezért azt gondoltam, hogy essünk túl rajta minél hamarabb. Határőr, útlevélkezelő voltam Sopronban, de erről már írtam korábban. Sok mindent tanultam, főleg fegyelmet és önállóságot. Persze rengeteg baromságot is, de mindegy.

Itt ért az első „spirituális” élmény, egyik este asztalttáncoltattunk. Jó materialistaként már előre röhögtem rajta, de azért belementem. Máig se pontosan értem hogyan, de működött. Három olyan számot kérdeztem, amit csak én tudtam, és az asztal lekopogta.

Közben a volt zenésztársak sorban kapcsolatba kerültek a Krisna-tudattal s egyre komolyabbak lettek, de én egy jó darabig ellenálltam. Nem volt túl bizalomgerjesztő az első fanatikus megnyilvánulásaik sem.

És persze akkoriban, 1990 áprilisában nagy szerelembe estem egy lányba (aki most is a feleségem) és ez nem kedvezett a lelki kutatásnak.

 

Amikor befejeztem az általános iskolát fogalmam se volt arról, hogy mi legyek. Bár tanáraim behívatták a szüleimet, hogy menjek gimibe és legyek tanár, de anyám nem akart kockáztatni és azt akarta, hogy szakközépbe menjek. Műszaki érdeklődésem mindig volt, ezért valami ilyesmit kerestünk és Erzsébeten volt egy, ahol az épületgépész szakot végeztem el. Ez a víz, gáz, csatorna, fűtés, hűtés, szellőzést jelenti.

Ez egyszerre volt szerencse és pech. Pech volt, mert amikor 1982-ben elkezdtem dübörgött a szocializmus és rengeteg építkezés zajlott, de mire befejeztem, 1988-ban sorra zártak be az építőipari cégek.  Szerencse pedig azért, mert annyira sokrétű szakma, hogy mindig tudtam valamit csinálni.

Voltam tervező, technológus, művezető, raktáros, eladó és még egy csomó dolog. Később elvégeztem a technikus minősítőt is hozzá, és egy pár hasznos tanfolyamot.
A Krisna-tudatban is sokszor jól jött, mert kevés bhaktának van műszaki s főleg építőipari végzetsége és pláne gyakorlata.

Munkáim során sok értékes tapasztalatot gyűjtöttem. Volt, amikor vezető voltam, akkor nehezen viseltem a nyomást alulról és fölülről, aztán beosztott lettem, és akkor hiányzott döntés lehetősége és szenvedtem, hogy nem ésszerűen mennek a dolgok és át akartam venni az irányítást. Ez így ment oda-vissza.

Ma már tudom, hogy ez csak a természete mindkettő helyzetnek és ez így van jól…

 

Ahogy már korábban említettem, a volt zenésztársaimtól hallottam először a Krisna-tudatról, ami kezdetben nem volt vonzó. 1990-91 körül mindenki csak egy szektának tartotta és a barátaim viselkedése is az volt. Meg is szakadtak így a kapcsolatok egy kivételével, Tamással, akivel együtt jártunk gyúrni (bizony, bodybuilding!), persze csak hobby szinten és főleg a beszélgetések kedvéért.

Ahhoz, hogy vitatkozni tudjak sorba kértem el a könyveket, így a Bhagavad-gítát is. Egy kéthetes nyaralás alatt kiolvastam és komoly változáson mentem át. Rájöttem, hogy úgy néz ki, hogy létezik Isten és érdemes az ő utasításait, törvényeit figyelembe venni, mert különben baj lesz.

Ekkor eldöntöttem, hogy vegetáriánus leszek. Nekem nem volt gond, hisz gyerekkorom óta utáltam a húsokat, főleg feldolgozatlan állapotában, de a környezetemben kiverte a biztosítékot. Persze, voltam olyan makacs, hogy ne érdekeljen.

Közben rendszeresen találkoztunk a párommal a bhaktákkal és jártunk fel a hűvösvölgyi templomba. Szerencsére neki is tetszett a dolog. A másik fő motivációm pont vele volt kapcsolatos: mióta eszemet tudtam, mindig kerestem az örök boldogság titkát. A testből és az elméből lehet örömöt meríteni, de az nagyon átmeneti.

1992-es Sportcsarnokos fesztivál ismét komoly lépés volt életemben. Akkor először nagyon együtt táncoltam a bhaktákkal és nagy íz jött belőle. 7000 ember volt jelen és nagyon sok komoly bhakta. A templomban is láthattam, hallhattam Srila Prabhupada tanítványitól és teljesen lenyűgöztek. Azt gondoltam, hogy ha ezzel a folyamattal ezt lehet elérni, akkor minden nehézség ellenére én ezt akarom csinálni.

Pedig nehézség volt bőven...

 

 

 

Ott hagytam abba, hogy volt nehézség.

Ez nem tartozik közvetlenül az életrajzhoz, de úgy gondolom, hogy sokakat érdekelhet, érinthet. Ugyanis gyakran van, hogy azt gondoljuk, az adott probléma csak nekünk van, vagy akik előttünk járnak nem tapasztalták meg ugyanezt, pedig igen.

Az első kellemetlen élmény a kultúrsokk volt. Belépsz egy idegen házba, furcsa, idegen és tömény illatok fogadnak. Aztán eléd pattan egy láthatóan eltökélt tekintetű, elképesztő ruhába bújt, összemázolt homlokú valaki és rádtapad.

Az még hagyján, hogy le kell venni a cipőt, kabátot, amit aztán különleges körülmények között, hegyekben tárolnak, és ha szerencsés vagy kifelé is meglesz.

A korai időkben a bhakták zenei képessége hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha valaki most panaszkodik, akkor nem tudom mit tett volna akkor. A szöveg ugye adott (egyszerű), de a zenei oldalai is az volt. Mint zenész, aki még önmagában nem tudott elmerülni a Szent Név nektárjában, gyakran fizikai kínnak éltem meg az 1 órás bhajant. A leckéket mindig szerettem, de a szomszédok miatt becsukott ablakkal végrehajtott „szaunakirtan” nem volt mindig eksztázis.

A prasadam ízlett rögtön, viszont akkoriban volt egy furcsa szokásuk a bhaktáknak, hogy tömtek. Az, hogy ők embertelen mennyiséget pakoltak a tányérjukra, az hagyján, de másokat is arra nyomtak, hogy ezt tegyék. Velem ezt kiskoromba se csinálták, így itt furcsa volt nagyon. Később, mikor növekedett a hit a szavaikban, belementem én is az „ájulásigevés” ceremóniájába egyszer, vagy kétszer, de annyira rossz élmény volt, hogy kiszálltam a buliból. Szerencsére, utána megtudtam, hogy ez nem alapfeltétel.

Alapvetően visszahúzódó természetem miatt a külsőségek felvállalása is nehezen ment. Egyszerű farmer-pólós srácként elképzelni se tudtam, hogy mindenki engem bámuljon az utcán. Mert abban az időben ez így volt.

Érdekes, hogy az első alkalom, hogy dhótit vettem rögtön híres lett, a Mester és tanítvány: Hívők földjén című számában szerepeltem.

Ezeket a tapasztalatokat nagyon megjegyezve, később, vezetőként, prédikátorként mindig igyekeztem, és igyekezni fogok, hogy a lehető legkevesebb akadálya legyen a frissen érdeklődőknek az amúgy sem könnyű úton…

 

1993-94 körül, már rendszeresen jártunk minden héten a hűvösvölgyi Templomba, ami gyakran nem volt egyszerű, hisz a város ellenkező sarkában, Pesterzsébeten laktunk. Tömegközlekedéssel ez másfélóra is megvan.

Ezt jól megjegyeztem, és amikor lehetőségem lett rá (96-97), akkor arrafelé kezdtem el prédikálni tudva, hogy az ott lakóknak ez milyen sokat jelent.

Nagyon sokat olvastam, kérdeztem, amikor lehetet segítettem és szép lassan elkezdtünk „bhaktulni”. Otthon készítgettem a most is használatos mahamantra, Gaura-arati is egyéb táblákat, könyveket adtunk fel a szankirtanosok által gyűjtött címekre, gyakran 2 banános ládányit hetente. Isvara Krisna prabhu bevont minket az esztergomi prédikálásba, ahol hamar én tarthattam bhajant, sőt leckét is. Esztergomban osztottam először könyvet a Bazilika mellett… felejthetetlen volt…

Közben a nem kevés kazettám szép lassan letörlődött, ill. leckék és indiai zenék kerültek a metál fűrészelések helyére. Ebben semmi erőltetett nem volt, amiket már amúgy sem hallgattam azok repültek először.

Így járt a gitár is. Sokáig porosodott a szekrény tetején, amikor úgy döntöttem, hogy eladom és egy harmóniumot és egy mridangát veszek az árából. Sokáig nagyon jól jött, hogy volt saját, hisz mindig csak bedobtam a kocsiba és már mehettünk is a programokra. Akkoriban nem lehetett olyan könnyen hangszerhez, ruhához és bármi bhakta cucchoz jutni, mint most.

1994 nyarán összeházasodtunk és összeköltöztünk a feleségemmel. Hirtelen nagyon szegények lettünk, de nagyon boldogok. Mindketten egykék lévén jó dolgunk volt otthon, de fiatalként, albérletet fizetve éppen hogy csak megéltünk. Viszont saját nagy közös oltárunk lett, ami előtt minden reggel együtt énekelhettük a mangalát, japázhattunk, főzhettünk és meghívhattuk a bhakta-barátainkat.

Ez mind mai napig jól jön. Tudom, hogy amit csinálok az a templom és nem valaki mástól várom. És ahol elkezdünk énekelni előbb-utóbb lesz templom is…

 

 

 

A nagy lelkesedés közben természetes volt a lelki tanítómester választás. Nagy bajban voltam egy darabig, hisz minden potencionális jelölt annyira szuper volt és rendkívül távolian fejlett, hogy nagyon nehéznek tűnt a döntés.

Aztán kezdett egyre tisztulni a kép. Egyre közelebb éreztem egy személyt, Srila Prabhupada tanítványát Balabhadra dast, akit végül megkerestem, hogy fogadjon el tanítványának. Mivel már ismert folyamatos kérdezősködésem miatt, ill. a bhakták is bátran ajánlottak, 1995. február 2-án felavatott, és azóta Vijaya Gauranga das a nevem.

Sokan ismerhetitek őt a Szigetről, vagy más fesztiválokról, mint egy nagydarab, fehérszakállas idősebb úr, aki irdatlan erővel és energiával kiabálja a „Gouranga Hey-t”. életutunknak sok hasonlósága volt, így sok hasznos tanácsot és segítséget kaptam tőle a családi életről, lelki vezetésről, gazdasági tényszerűségekről, zenei dolgokról s sok minden másról.

1995 augusztusában segítettem az egyre növekvő Egyházi könyvraktár helyretételében, ami annyira sikeres volt, hogy megkértek rá, hogy teljes (munka)időben vigyem tovább. Hamarosan a feleségem is az MKTHK központi irodájában kapott feladatott, így átköltöztünk egy hűvösvölgyi albérletbe.

1996-ban részt vettünk egy indiai-zarándoklaton, ahol megláthattuk a legnagyobb Vaisnava szenthelyeket: Mayapurt, Jagnnatha-purit és Vrindávant.

1997 Janmastamiján volt a védikus esküvőnk Krisna-völgyben.

1998 júliusában kaptam 2., brahminikus avatást. Ez az év amúgy is nagyon mozgalmas volt. Ahogy írtam korábban Budapest déli részén, a XVIII. kerületben prédikáltam rendszeresen. Először lakásokban, majd a helyi művházban tartottunk egyre sikeresebb programokat. Felmerült, hogy legyen egy állandó hely, ahova szinte bármikor be lehet térni, találkozni a bhaktákkal, kérdezni, olvasni, japázni, finom praszadamhoz jutni és vásárolni szükséges dolgokat.
Sok kaland után, amiről majd egyszer írok részletesen elkezdtünk egy kis központot 1998 augusztusában Pestimrén, ami Gopálként vált ismerté.

Pár hónap múlva, októberben egy nap váratlanul komoly hasfájásra ébredtem. Először úgy tűnt, még a kihívott mentősök is így diagnosztizálták, hogy csak gyomorrontás. Aztán estére kiderült, hogy nagyobb baj van és csak a gyors kórházba szállítás és az ügyeletes orvos bátor döntése, hogy bár nem tudta, hogy mi a baj felvágta a hasamat, mentette meg az életemet.
Egy vakbélgyulladásom volt, ami perforált. Ez, illetve a műtét mind a mai napig korlátoz néhány dolog evésében.

A tanulsága ennek az évnek komoly volt. Nem tudjuk, hogy meddig élünk és addig tegyünk meg mindent a saját- és mások lelki fejlődéséért, amit csak lehet.

 

Nagyon nehéz kezdet után szuper kis csapat alakult ki a Gopálban. Először csak a túlélésért küzdöttünk, majd beindult a szendvics kiszállítás, könyvosztás, egy ashram és persze lelkes programok extrém kirtanokkal.

Már a Havanna Művházban is voltak Martens talpnyomok a plafonon, de a Gopálban még ennél is tovább mentünk. Ákos (később Acyuta das), a híres Horváth Charlie egyszem fia volt, így a (luxus) pincéjük televolt hangszerekkel. 1999 nyarán, amikor a Gopál megnyitásának 1 éves évfordulóját ünnepeltük rendhagyó kirtant csináltunk. Én gitároztam és énekeltem, bh. Jenő (később Jaya Hari das) dobolt, Acyuta basszusgitározott.

Gondolom sokaknak ismerősek a nevek. Igen, ebből lett a Mantra. Persze mindenki visszatért a normális hangszeréhez és szóltunk egy barátunknak, Fellegi Ádámnak, aki akkor a Newborn (ma BTS) dobosa volt, hogy szálljon be.

Így indult a Mantra története, amiről itt tudsz többet olvasni.

Megvettük az alsó üzlethelyiség bérleti jogát is és vidáman éltük az életünket, míg egy szép nap felkérést kaptam a Budapesti Templom vezetésére. Ez 2001 őszén volt.
Komoly kihívás volt, hisz a templom több szempontból se volt rózsás állapotban és egy hatalmas tervet, a „Lélek Palotáját” kellett volna felépíteni. Hamar munkához láttam és pár hónap múlva legalább a nem kevés tartozást sikerült ledolgozni.

A módszerem ugyanaz volt mint a Gopálban: szigorú lelki gyakorlat, kemény munka (szolgálat, ha úgy jobban tetszik), óvatos pénzügyek és mindezt jó hangulatban, a lelkes személyek felhatalmazásával, sok bizalommal és szeretettel.
Ennek hamar meglett az eredménye, de erről már írtam itt.

Ahogy templomvezető lettem Pestimréről visszaköltöztünk Hűvösvölgybe, és onnan próbáltam egybe tartani a Gopálos csapatot is, nem sok sikerrel. Az anyagi energia extra erővel támadott, aminek meglett az eredménye. Végül 2002-ben ők is a Templomhoz költöztek.

Hosszú keresgélés után, 2004-ben megtaláltuk és megvettük a jelenlegi csillaghegyi templomot. Most jött csak igazán jól az épületgépész végzetségem és a tervezői és művezetői tapasztalatom. Az épület birtokbavételétől számított alig több, mint fél évvel 2005 májusában át tudott költözni Sri Sri Dayal Nitai- Vijaya Gauranga és az összes bhakta.

Ekkor még csak az 1. ütem, kicsit több mint a fele volt kész az épületnek. A gyönyörű előtér minden tartozékával és káprázatos templomszoba világon egyedülálló ónix oltáraival 2006 Gaurapurnimájára lett kész. Nagy ünnepség volt, hatalmas sátorral az udvaron.

Ekkor kaptam ajándékba Srila Sivarama Maharajatól az azóta is imádott és mindig velem lévő Syam-sílát.

2007-ben tudtam meg, hogy a lelki tanítómesterem letért az odaadó szolgálat megfelelő útjáról, ezért kértem Srila Sivarama Maharajot, hogy fogadjon el tanítványának. Pár hónap múlva 1. és 2. avatást kaptam tőle.

Kapcsolatunk kezdete óta szerettünk volna gyermeket feleségemmel, de ahogy eddig is olvashattad, elég mozgalmas, költözésekkel teli volt az életünk, így mindig tolódott a kérdés.

Aztán, mikor már nagyon-nagyon vártuk, 2008 február 28-án megérkezett Szubál, aki azóta is bearanyozza az életünk. Róla nézhettek s olvashattok itt bőven.

Apámat 99-ben láttam utoljára, igen borzasztó állapotban. Édesanyám hosszú szenvedés után hagyta el a testét 2005-ben. Családomban nincs túl jó statisztika, anyai nagymamámon és néhány unokatestvéremen kívül mindenki meghalt.

2009 elejétől elég gyakran változtak a feladataim. Felelős voltam az Egyházi beruházásoknál, így a Budapesti Templom előkertjét is sikerült megszépíteni. Egy darabig a híres karitatív tevékenységünk, az „Ételt az életért” Alapítvány munkáját egyengettem, mely a kerületi polgármesternél tett több látogatás után a helyi ételosztással meg tudta duplázni a kiosztott adagszámot.

2010 főleg a Templom szomszédságában megvásárolt igen romos ház felújításáról szólt, mely a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolának ad most otthont.

Ezekkel párhuzamosan 2010 őszén megálló/feloszló Mantra nyomán Rajahamsával (dob) és egy új taggal (Kanyó Péter – ének, basszusgitár) megalakítottuk az OM zenekart, mely 2011 őszén meg is jelentette első nagylemezét, az „Érted”-et, a Hammerworld Production/ Edge Records gondozásában.

Szintén párhuzamosan futó komoly projektként sikerült beindítani 2010 januárjától a Mangala Családi Napközit, közismertebb nevén ovit, melyre az egyre több cseperedő budapesti bhakta-palánta miatt égető szükség volt.

Ez 2011 őszén egy mini iskolával is bővült egy új helyen, és ennek a szervezési feladatai látom most el.

2012 decemberének elején megszületett Gopál, így már 4 főre bővült a kis családunk.

 

Többet itt tudhatsz meg róla

 

 

39. VERS
aho arthendriy§r§mo      yo¢in-mayyeha m§yay§
g¥h¦ta-cet§¤ k¥pa£a¤      pati¢ye narake dhruvam
      aho—óh, jaj; artha-indriya-§r§ma¤—túlságosan ragaszkodom az anyagi élvezethez; yo¢it-mayy§—egy nõ formájában; iha—itt; m§yay§—az illuzórikus energia által; g¥h¦ta-cet§¤—az elmémet elbûvölve; k¥pa£a¤—nyomorult; pati¢ye—le fogok zuhanni; narake—a pokolba; dhruvam—biztosan.
      Kaªyapa Muni így gondolkodott: Óh, jaj! Túlságosan ragaszkodni kezdtem az anyagi élvezethez, s ezt kihasználva az Istenség Legfelsõbb Személyiségének illuzórikus energiája egy nõ [a feleségem] formájában elbûvölte az elmémet. Valóban nyomorult vagyok, s a pokol mélyére fogok kerülni!